Blogok

Mysty Kata
Érints meg rózsák türelmével

Mosoly az arcon

Mosoly az arcon, mint a nyíló rózsa,

röpke pillanat fénylő ragyogása.

Barátság, szeretet szirmait szórja,

drága ajándék, minek nincsen ára.

Nevetésbe fojtott ...

Nevetésbe fojtott bánat mindent átgenerálhat,
Ha megtalálod a sebeidhez illendő zokogást,
      s a naptól pityókás erdő-mező feléd küldött mosolyát.
Nevetésbe fojtott bánat mindent másképp láttat,
ha életjók szövetébe szövi be a sok életlátszatot,
és segít eggyé szeretni a mostohaságot.

szerző: Mysty Kata

Kora nyári friss derű

Száll a levegőben,

Remény-Csipkerózsika

Most van ébredőben.

—–

Eljövendő szép napok

Ígérete zendül,

Az összes gond sápadt arca

Mosolygósra pendül.

—–

Tombol a déli meleg,

Zsongnak a friss lombok;

Jövő-kékben virítanak

A távoli dombok.

—–

Kora nyári friss derű

Ragyog Lét szemében,

Talán csak bizalomból és

Hitből áll az Éden…

Téli tespedésből ébred most a világ,
aki eddig rest volt, abból lesz a svihák.
Semmibe bámulunk egy kissé zavartan
- van, aki kirúgna, van, aki már kihág -
jó anyám, nem éppen ily lovat akartam!

Bánatágyon szenved az árvaságom,
miattad kitör a mélyből gyávaságom.
Anyám nélkül én már csak sorvadozom.
Tőled volt oly szép minden induló napom.

Kiveszett belőlem a megbocsátás.

Láttad-e már mondd, Nap sugarában, reggel a bércet,

pompaecsettel hegytetejéről szórva a kéket?

Lángja a tűznek, fénye az égnek, Mennyei képek!

Úr szava döntő, hogy milyen is lesz végleg e szép kegy.

Annyira vonzó, elragadó, dús színe, varázsa,

bűvölet őrjít, néma ma itt az mind, aki látja.

Hajnali harmat rezzen a fákon gyöngykoszorúba,

könnye remeg - mint csöppnyi madárszív - árva odúba.

Látod e hamvát, zsenge a pázsit - jöjj ide kedves!

Bölcs légy bölcsek által,
a bölcsesség gazdagít!
Gondolkodj, de a magvas
gondolatok talaja
te magad légy,
Add át szeretteidnek
ereklyeként!
Taníts, nevelj
szórakoztatva
mert, Szó a szóban
só, hang a dalban.
Lankás hegyi út,
amely csillagok felé fut.
Domboldalon egy kicsi ház,
úton talált rózsaág...
 

szerző: Mysty  Kata

Könnyekből erednek és véreznek
emlékező szavak csatornái...
 
Anyák napja már rég nem a föld,
hanem az ég csillag kalapja...
 
Az anyai fájdalom elül belül, de
kihajtva a sok gyötrő gyönyör önmagától
belobbanva elég!

Mysty Kata

Ma sem jön az álom, az óra vánszorog,

sorskorsó vizéből keserű maradt csak,

hiába szürcsölöm, nem oltja szomjamat,

arcomról egy könnycsepp kezemre rácsorog.

Istenem, de szép volt! Izzott az éjszaka,

s fényével borítva e drága kisszobát

- a Mennyekig értünk, s már tudtuk; nincs tovább -

a Hold úgy tündökölt, mint bércek kék hava.

Tűz hevem érted égve majd el’ kárhozott;

ajkad bársony csókesőt szitált, lágyan ért

- meghaltam volna a láva láz vágyadért -

Születtek, szültek
kínnal, talán
enyhül, - emberül.
Csókokkal  tűri, amint
  idegszálain nótáját hegedüli.
  Kaptak, adtak életet,
"szeretet - bűn"elkövetők,
másokéért vezeklők.
"Szeretet-börtön" foglyai:
önfeláldozásban visszaesők,
És áldozathozó áldozatok.
De
Arcuk
örömfénytől égő
tűzkarikája forog
belső lélekpáholy
tengelyén;
Lángját elnyelő bűvészcsodák

Vénül az Idő,

Gyorsabban rohan;

Ezerféle apró fájdalma van,

S benne az életünk

Lágyan suhan.

—–

Forog a vénülő Időkerék,

És velem él

Az Örök Nőiség.

——

Házas létünk kicsi ládikó,

Mosolygó éke Te vagy,

Anikó.

—–

Sok esztendeje fogom a Kezed;

Élek, amíg Veled élni lehet.

—–

A múltunk meghitt,

A jövőnk ködös;

Nem is érdekes, ami nem közös.

—

Óvnak a meghitt szeretet-falak,

S a mézeshetek sírig tartanak.

—–

Anyám, Neked még mindig
én vagyok a kisfiad.
Bár az idő már eljárt felettem,
de oly jó hinni és tudni azt-
Te szeretsz csak így engem...
Karjaidból elszállt az erő,
kezed érzem, ahogy simogatsz,
ében hajadba fehér szálakat szőtt

Kertészkedem, s lélegzem virágok édes illatát,

dúdol a szél, idézve gyermekkor színes színpadát.

Drága Anyám is, féltő ölében így dédelgetett,

s tudást plántálva belém, vigyázta sarj életemet.

És sorban fogantak a szeretet áldott magjai -

s a szépség anyanyelvén regéltek álmot hangjai.

S mint ahogy a csíra - kihajt a szó, így lesz szóvirág,

s dús kertjében nemesednek gazdag lelkek, szép imák.

Tudás, csodás hatalom! - s a nyelvünk annak eszköze,

Tavaszi fuvallat emlékeket sodor,
kopár lelkem méla csendjében, rád várok.
Vérforraló csókok, néma vallomások,
ringó gyönyörök társa te voltál egykor.

Mézédes illatod vágyakkal körbefon,
éjcsendjén, veled majd újra eggyé válok.
A bánat partján bukott angyalként járok,
hiú ábrándos álmom, dús öledbe vonz.

Balsorsom oltárán, feloldozást várok,
búcsúztató mosolyod, keserédes konc,
de titkon vigyázok rád, s szívem kitárom.

Mákos ősz hajáról bejgli
íze képződik meg számban,
mint sodor, nyújt omlós tésztát
havas téli éjszakában,
majd hidegre teszi cseppet
– repedjen a máz – és ettől
minden oly tökéletes lett,
ahogy remélte kezdettől.

Ráncos kezéről bő szoknya
redői közé látok,
melynek hullámába bújtam
kisgyermekként, és a ráncok
sátorrá, felhővé nőttek,
dagadozott, mint egy párna;
meg ne találjon, ki elől
elbújtam abba a ráncba!