Blogok

A pillanat, ami nekem  - és családomnak, barátaimnak - az egyik legfontosabb az évben:

A gócpont már előrendelhető a nagyobb hálózatoknál -

Hatvankilencedik rész

Ez magától értetődik. Mert ha a műalkotás elveszítette a maga szakrális és erkölcsi jellegét, és közönséges státusszá vált, akkor elkerülhetetlen a következtetés, hogy a műalkotást létrehozó művész sem jogosult semmiféle erkölcsi vagy szakrális tekintélyre, mert az sem lehet egyéb, mint puszta státusz. A művész közönséges foglalkozássá degradálódott.

 Mysty Kata

 Nem és igen

Tavasztündér télszédítő
bókot kiált.
Fűzfasípján nóta csábít,
csalfa talán.
Rábukkan a barátokra,
szóba is áll.
Nem teljes a boldogsága,
nem érti magát.
Tél nemet kap, és ez igen!
 - célba talál.

Jégbilincs kattan pengve,
rian a vékony hártya,
mintha csak ostya roppan
bele egy nagy pohárba.
Szűkös parti füzesbe
rebben a hóka szárcsa, 
vadász motoz  a lesnél,
hevíti nagykabátja,
ahogy a drága napfény
sugara megtalálja.

Csizmanyomon tör tiprott
hó leve buggyanva színre,
hóvirág fejecskék itt-ott
bókkal hajlanak vízre.
Éledjen mind, ami álmot
hótakaró alatt látott,
szűrjenek föld-kavicsok
sárszennyű téli világot.

Rejtőzködő csillagok…

Vén galaxis nyikorog;

Fáradt Idő felhő-teste

Sejtelmesen gomolyog.

—-

Hol vannak a tegnapok?

Rejtőzködő csillagok…

—-

Rejtőzködő csillagok…

Szívós öreg Tél kopog;

Légüres tér – vén Becsület

Magányosan imbolyog.

—–

Settenkedő sors morog;

Rejtőzködő csillagok…

—-

Rejtőzködő csillagok…

Holt szabadság sompolyog;

Szájzárat növesztenek

A globalizált holnapok.

—-

Győztes enyészet ragyog,

Rejtőzködő csillagok…

Álmodni a csendben

Szellőben hullámzó,

vadvirágos réten,

sétálni volna jó,

mint gyermekként régen.

Álmodni a csendben,

árnyék rejtekében,

szárnyaló lélekkel,

a múltat idézve.

Bontani szeretném,

emlékim dobozát,

s összerakni szépen,

minden kis kockát.

Képzeletben újra

átélni mi szép volt,

nem gondolva búsan,

hogy ez már oly rég volt.

Hogy elrabolta már,

a kegyetlen idő,

és bármennyire fáj,

Álltam, és csodálva kérkedő hegyét

- szinte elfeledve böjti szél hevét -

szárnyra kelt az álmom - új idők elé-,

s elsodort magasra, bérctető felé.

Hólepel takarta, árva volt a táj,

körbefonta féltve, furcsa égi báj,

messze volt a Menny, de fénye tündökölt,

átkarolt a perc, s egy angyal üdvözölt.

Áldom álmomat, hogy engem elhozott

- szűzi szép vidék varázsa megfogott -

elhagyott a bú, s a hegyre vándorolt;

végleg elfeledve, mélyre bujdokolt.

Langyos hajnalon, 

májusnak derekán, 

lágy-szellő szárnyú 

fátyladat leheld rám.

Lángoló nyárnak   

égető hevében, 

legyél hűs eső, 

úgy gyere elébem.

Ködtől szétfoszló, 

didergős délután, 

ősz-szín avarod 

legyen az új ruhám.

Karácsony éjjel   

áldásod hintve rám, 

legyél a forró,

citromos tűzteám.

Virágvasárnap

Új tavasz varázsa, friss illata árad,

integetnek virágzó fák, feslő barkaágak.

Ünneplő tömeg a Mestert várva várja,

szamárcsikón érkezik a remény Messiása.

Fogadja Őt a nép öröm - rivalgással,

 benne megmentőjét, a hős szabadítót látja

Lám, a farkas a vén telet
ide, s tova megette,
hólépatak, buzgár ered,
tavalyi sás égre mered,
lándzsát is tör felette.

A múlt rongyos gubójából,

“Adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül.” Írta egykor Raimundo Montecuccoli tábornagy.

A néhai hadvezér, aki életében csak egyetlen csatát nyert (a német hadtörténészek annak érdemét is Hohenlohe tábornoknak tulajdonítják, és nehéz nem egyetérteni velük), író is volt. Lehet, hogy jobb tollforgató, mint hadvezér.

Nem szeretett bennünket, magyarokat. Méltatlankodva írt rólunk nem egyszer.

Egy alkalommal felháborodva vetette papírra, hogy a magyarok – más nációkkal ellentétben – nem hajlandók halomra ölni egymást.

Mondd, mi végre bújsz rideg hallgatásba?

Kin állsz bosszút ezzel? Csakis magadon!

Lépj át háborút szomjazó haragon,

és ne neheztelj az egész világra!

Szíved mi miatt szakadt darabokra?

Nem te voltál az, ki megint félre állt,

- miközben égi-szerelem téged várt -

s vágytál oly önzőn, földi-angyalokra? 

Nap - támadat

Pusztában kiáltó szó elhallgattatott,

hogy felette győzött, elhitte az álnok.

Ám helyében új szó még tisztábban hangzott,

erőszak elbukik, nem győz igazságon.

Nap - támadat tisztán a sötétben ragyog,

világosságot gyújt lelkek kútmélységén.

Látókká válnak, kik tévelyegtek vakon,

Fagyra jött egy nyári zápor,
mennydörgött az Isten hosszút:
Ember, lehetsz szorgos, bátor,

Tollamon futnak az utak keresztbe,
sok ágyban járt már, hol kérdezték: szeretsz-e?
húztalak magammal sárban, és rögök közt,
közben Ti démoni álarcban röhögtök,
Ti, mind, kik néztetek engem titokban,

Ezernyi pompának
vagy te birtokosa.
Koncnak dobod léted,

játékként a fénynek,

színekben megbúvó

érett, fáradt bölcsnek.

Minden selymed,
múló sejthomállyal

lepereg a földre;

égkönnyében úszva,

vadszelek sodrában

hópárnába bújva,

új élet csíráját

hordozza magában.
Fejed hajtod
sárarany- párnádra,
Halk dal-imát dúdolsz,
Nyarat búcsúztatod.
Rebbenő lélekkel,

pergő leveleddel

ágyat vetsz a télnek,

felzendül az ének.

Álmában az avar

 Mysty Kata:  Tógában    

Idén nem volt zászlótenger,

Csak jeges téli gőzhenger.

—–

Nem érkezett nyakra-főre,

Tudni lehetett előre.

—

Mégis a hosszú hétvége

Sokakat csábított jégre.

—-

Az elakadt kocsisorok

Között cudar szél kavarog.

—-

Március téli idusa,

Tavasz helyett jeges tusa.

—-

Vitéz szónoklatok helyett

Van-e tevékeny szeretet?

—–

Most nem elég a kokárda,

Akad-e segítő gárda?

—-

Az a nemzeti ünnepünk,

Amikor magunkért teszünk.

—-