Blogok

Tejfehér csendben elmerülten,
mint aszkéta, ki alfába száll,
vártam tán, hogy jön majd a halál,

Bársonyló égbolt, sötétlő vásznán,

töprengve hallgat, megannyi gyémánt.

Ásító felhők nyújtóznak lustán,

holdsugár dereng felettük némán.

Harmatcsepp reszket pókfonál hintán,

csellengő szelek, kajánul fújják.

Hallgatag fenyők szobroznak mélán,

ködfoltok talpát lándzsákkal szúrják.

Téli ármány, múlik a langy meleggel,
hó palástját űzi a lenge szél is,
fényre szökken szára a hóvirágnak,
szűzi fehéren...
 
Fűzfa vesszőn, rügy fakad ágra nyílva.
Nóta szóval serken az álmos erdő,

Szelek szárnyán szavak szállnak,

suttogva suhannak sóhajok,

világ végén vágyak várnak,

omlósan olvadó óhajok.

Életem élném élhetőn,

bíborba borulva bűntelen, 

házadban havas hegytetőn, 

hidegben hópelyhes hűs helyen.

Álmodni Ámort álmosan, 

öledben ölelni örömmel, 

borral búsulni boldogan, 

gyöngyöző gyémántos gyönyörrel.

Szeretni szívből szüntelen, 

hevülni hűségben hevesebb, 

kegyelmi, kéjes küzdelem, 

nevednél nincs nékem nemesebb.

Hervadni látszol.Most elhagyod szív-szerelmed végleg,

vagy csak kis időre? Nélküled, én már nem is élek,

bárhol is lennél, meg foglak keresni... Az élet

nekünk is jár. Megtalállak, vagy ne legyen a nevem Istar...

Felöltve ruháit gyönyörű testére szemérmesen,

fátylakkal sűrűn betakarta,így járja táncát kegyelemmel

buja isteneknek...s  indult el, keresni a férfit, hogy szerelemre

Hetvenedik rész

Mindebből feketén-fehéren az világlik ki, hogy modern világunkban a „művész” fogalma lényegében a hierarchiában elfoglalt státuszt jelent, se többet, se kevesebbet.

Ha a mi közvetlen témánkra akarjuk lefordítani: hivatalosan költőnek az tekintendő, aki a társadalmi hierarchiában a „költő” státuszt az intézményrendszer jóváhagyása mellett betölti.

A legnagyobb szeretet

Krisztus érettünk ment a halálba,

kereszt út keservét értünk járta.

Vérrel írott igaz szeretése

tekint vissza, nagypéntek tükrében.

Szeretete átjár szívet, lelket,

mint tavaszi fény a természetet.

Megtisztulva a hit forrásában,

betölt égi fénnyel, ragyogással.

Életvíz e forrás minden cseppje,

benne rejlik a lélek ereje.

Isten bőven megadja azoknak,

kik hozzáfordulnak bizalommal

Schvalm Rózsa

(2011-04-27)

Mysty Kata

Kis leoninus

Kékül ég vize, tisztul, taftpaplanján elpirul,
Fű, fa zöldben viruló, gyep is nyugtat, daloló.
Szélszivar opponál, fején épp csak hogy nem áll.
Vers, a rím rendre int, aranylik Nap, Földet hint.

Tél fogságában

Csendes a hajnal, halvány derengés,

március végén fagy és hóesés.

Jégbezárt rügyek dérlepte ágon,

pirul-e alma ősszel a fákon?

Plüss takaróján süpped a reggel,

széncinke repdes fázós, éhesen.

Szenved az élet tél fogságában,

miként rabmadár a kalitkában.

Ragyogj fel végre fényes napsugár,

ébredj kikelet hosszú tél után!

Friss szellő hozd a  tavasz illatát,

rügyfakadásnak ideje van már!

Schvalm Rózsa

(2013-03-28)

Drága szép világ, te Isten adta kincs,

vár a sorsutad, de vége-hossza nincs.

Büszke sas-madár viharszeszélye űz,

- nincs határ se már - örökre fűt a tűz.

Ár sodor, s a víz, s a kerge, durva szél,

szárnyra kapva szaggat ott ahol csak ér.

Nem zavar, ha száz darabra tép e sors,

tűrve hő hevét, s a láva-pernye-port.

Selymes barka ága ringjon, 

pacsirtadal hangja hívjon, 

barackvirág hamvas szirma 

bánatodra legyen ír ma.

Nap sugara úgy ragyogjon, 

hogy a szíved lángra gyúljon, 

s szembogarad égkék fénye,

legyen éltem reménysége.

Szellő langya simogasson,

úgy öleljen, úgy karoljon, 

mintha fájna, mintha félne, 

ringasson el könnyűsége.

Szíved engem úgy szeressen, 

hogy az érzés eltemessen, 

Értelmetlen ez a csatornaszagú városi élet

hajnalban itt nem fütyülnek a rigók

fakult plakátok merednek rád tűzfalakról

panel ablaklyukai mögött fáradt az ébredés

vasbetonba ágyazott itt a lét

jégarcú emberek szemében a rettegés

koromlehelet lebeg a kémények felett

kapualjban fázós öleb hagyja piszkát

a közelben sehol egy fa

a járdaszigeten beállsz a sorba

itt csak úgy megtörténik minden

várod a villamost, jön már valahol

csikorgó hangja visszapattan házfalakról

itt mocskos havat hoz a tél

A méltóságos Végtelen

Egy pillanatba bújt,

S a zsémbes öreg végzet fala

Újra porba hullt.

—–

Füst és korom

Lett a korom;

Éveim eladom;

Itt állok újra – fiatalon -

A boldogságnál nincs

Nagyobb hatalom.

—-

Amíg testemben a világ

Végleg meg nem roppan,

Szeretlek, Kedves!

Évről évre

Mindig

Egyre

Jobban!

…amott meg nézz a völgybe le;
olajfák érő gyümölcse
szürkészöldebbre festi át
a nyárvég porvert tónusát.

Tisztább napokban támfal a
hegy lépcsőződő oldala,
s libbenő párák fedezik
katlanát, ha főn közelít.

Keskeny öszvércsapás ered
völgyi falvak háta megett,
hol népe ajtókeretre
Isten bárányát szegezte.

Szemöldökfák bús kegyura
egy málló falú templomra
régóta mord arccal tekint,
ősz papjuk olykor rálegyint.

Ott fenn az olajfák hegyén

Ott fenn az olajfák hegyén ó, Uram,

éji órán küzdve a fájdalommal,

imádkoztál könyörgőn, térdre hullva,

készültél már keresztáldozatodra.

Ó, Uram, könyörgésed mily emberi ,

Az élet cudar, és szüntelenül zavar a tudat,
hogy homályos útvesztőiből nem találsz kiutat.
Elvakít, kápráztat, csal, és fényben áztat,
be ne dőlj neki, csillogása talmi, figyelj,
mert bele fogsz halni, mikor dönteni kell...

Egy “kis nemzet” irodalma nem akkor hoz létre egyetemes érvényű művet, ha buzgón majmolja “nagy nemzetek” irodalmának aktuális divatjelenségeit, hanem csakis akkor, ha mer – önmaga lenni. Akkor járulhatunk igazán hozzá a nagy egészhez, ha “műveljük kertjeinket”, a magunkét.

Szinte minden korban akadnak azonban olyan tollforgató társaink, akik – a kortárs hazai írások koncepció nélküli pocskondiázása mellett – buzgó nyáladzással magasztalják és utánozzák a divatos külföldit, eközben pedig rendkívül széles látókörűnek képzelik magukat.

Akkor még nem tudtam mit is ér a szó,

s nem tudtam azt sem, mit illik, mi való,

bohókás Nagyapám miről is mesél,

míg szőke fürtömet csigázta a szél.

Nem hittem el azt, hogy elhagy valaha,

eljön majd a perc, és elakad szava,

- játékból hódolva sose "kalapol"-

s fentről hallgatja a dalom valahol.

Miért e csend a messzeségben,

mi végre bújsz a fal mögé, 

dalolsz-e még a tarka réten, 

az égre nézve Nap fölé?

Hazudva, néma büszkeségben,  

mit ér a méla hallgatás? 

Alkoss a szó igaz hitében, 

a léted ez - mi volna más?

Feladni gyávaság a múltat, 

akarni, hinni kell a jót,