Elemek harca
Tél s tavasz találkozás friss kikelet hajnalán,
tél maradna még, ám a tavasz már kapuban áll.
Zúg a szél, vad vihar, két ellenfél vívja harcát
győzelem vajh kire vár, ki lesz a győztes csatár.
Erdő fáin csillogón még a dér s fagy virágzik
a tél most utolsó csepp erejét megfeszíti.
Sűrűn hullnak a földre dermedt pehelykönnyei,
A parti fák alatt a bús magány tanyáz,
a vén pad árva, hó takarja - ráfagyott,
befedve, csendbe rejtve régi bánatot,
s jegekbe zárva láva-nyári éjszakát;
de várni oly nehéz, s az ember elmereng,
- a szív, ha fáj, a színvilága megfakul -
s ha álmodón a régi percbe visszahull,
a dallam újra cseng, a múltja feldereng.
Ó, Sors, ne adj nekem oly alkalmat,
mely - mint tolvajt szül – hőssé tesz engem!
Legyek szerény, észrevehetetlen,
ahogy vízcsepp rejlik a fellegben.
Mezei gyom legyek; fűszál réten;
kavics, mit Duna partja tartogat;
szálló darvak V alakjában ék,
ne kelljen vérig vívnom harcokat!
Nekem te olyan vagy írás,
mint másnak a kenyér.
Szavak, betűk nélkül sok ember megél,
de nékem te vagy a mindenem,
s ha nem írok „éh” van a szívemen.
A minden nem jelent itt mást;
tollat óvó tenyér
hófehér papírra meséket regél,
vagy bármit, ha úgy van ingerem,
s a jutalmam így mindig elnyerem.
Számomra ez kegy, íz, varázs,
s ha az ész nem henyél,
kitartó munkával sok mindent elér.
Az alkotó öröm van velem,
gyönyörű érzés, régen ismerem.
Az én szívem árva
- így szól a Tavasz -
ha vonzana zárda,
nem lenne panasz.
Belépni bárkit engedett,
de kijutni nem lehetett,
csak ha ott mentünk mellette,
s rászóltunk néha: - Helyedre!
Nem bírt bringást, egyenruhást,
acsarkodva szidott postást,
bátorságát fitogtatva
a szemetest is elkapta.
Bár nem mutatta a neve,
ily vitéz volt a jelleme.
Ám a jó gazda óhaja
engedelemre szoktatta.
Morogva, nyíva tűrte hát
lábatlankodni, kit utált.
Volt egy szoknyás, ki szederjes
lábától lett ellenszenves,
Trónját vesztett Tél király,
Újra sorompóba áll,
Talán bizony eltökélte:
A farsangért bosszút áll.
—-
Márciusnak idusán
“Talpra magyar” ritmusán
Erőszakos hóvihara
Egy országot vert kupán.
—–
Sírnak-rínak az egek,
Felhő-függöny szétreped,
Márciusi hó-tömkeleg
Lepi be az ünnepet.
—–
Tél röhög az ablakon,
A síkság: fehér flakon;
Tízezernyi honfitársunk
Fogságban az utakon.
—-
Megszálló jeges horda,
Haláli fehér forma;
Dezső Anna: Téli kép
Mysty Kata
Tavaszra tél
Itt összefér a víz s a tűz,
két fontos lételem.
Kicsiny Lucánk ma gondot űz,
szemében értelem.
A vénülő jó nagyszülő
felejti száz baját,
Ha lelkem háborgó tenger
és villámok sújtják minden felől,
csendre vágyik.
Tajtékjai, ha összecsapnak,
s kötelékei hangos robajjal
tépik szét magukat,
lelkem csendre vágyik.
Meglelni saját hangját,
s visszanyerni ítélni képes erejét
lelkem, csak a csendre vágyik.
Elszabadulva a múlt vonatából
félem a bajt, de remélem a jót.
Lángol a szív szava, éget a vágytól,
mert ez a föld, ez az ég; takaróm.
Rám nehezült ez a sors, ez az élet.
Nyögve, nyüszítve tolom szekerem.
Tűnik a szép, s vele hunynak a fények;
már a sötét dominál egemen.
Itt van a jó, de eloltja a szólam;
- Többet akarj! - Nem elég ez az ég!
Hát akik állnak a vám előtt sorban
nem magyarok? Nekik ez mocsadék?
Az égre nézve végre álmodozhatok,
az este hűs nyugalma szórja kincseit,
a bú, s a bánat elkerül, ma nincsen itt,
ragyogva sejtető a fény, mi áthatott.
A bánat éjszakába fúlva elhagyott,
a Hold - az égi büszke herceg - átölel,
ezüst a fénysugár mi messze és közel,
ezernyi csillag őriz, árva nem vagyok.
Imába foglalom ma áldva sorsomat.
Ki az, ki vágyva lenne mindig énvelem?
Nevét a csöndbe súgja már a gondolat,
örökre itt marad varázsa, s ég nekem
Selymes hálót szőttél,
nekem készítetted,
sötét csápjaiddal
reám terítetted.
S hagytam, mert úgy fáztam,
jólesett a meleg,
furcsa ragadós volt,
de én hittem neked.
S mikor ráébredtem
hálód fogságában,
hogy áldozat vagyok,
vergődtem csapdádban.
Nem akartam mást, csak
mielőbb meghalni,
s te, hogy kedvemre tégy,
elkezdtél felfalni.
Tudom, hogy a hó alatt van az ország, és ma nemzeti ünnepünk van, de a mai nap nekem másként ünnep: ma indult el első könyvem reklámkampánya.
Azoknak, akik figyelememmel kísérték itt munkásságomat:
És a reklámhadjáratnak (amely saját munka az utolsó tollvonásig és ötletszikráig) köszönhető bővülő rajongótábor (meg kell küzdenem a szivecskéket küldözgető szép lányokkal is - ennél rosszabb dolgom ne legyen):
Hatvannyolcadik rész
A művészet intézményi elmélete lényegében teljesen elválasztja egymástól a műalkotás státuszát és a művészi értéket. Utóbbival gyakorlatilag nem is foglalkozik, definiálására a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszi.
Ne rettenj meg!
Ne rettenj meg rémhírek hallatán,
ha meginogni látszik a világ,
hűséged mindenkor legyen szilárd,
bizalommal állva hit talaján!
Jönnek szomorú, gyötrelmes napok,
földrengésről, háborúkról hallasz,
Hamis Krisztusok ámítanak majd,
tarts ki, menj tovább igaz utadon!
Ha mindenütt hangzik az igaz szó,
Mondd, neked is fáj néha az élet,
lelkedre a kétség tör vadul?
A böjti szél gyakran újra éled,
