Téli húsvét – hóban-sárban
Didereg a Lélek;
Ölelkeznek régen látott
Hitek és remények.
—–
Akad a megváltottaknak
Mindig mitől félni;
De ettől még kötelesség
A testünkben élni.
—–
Téli húsvét – hó szakad a
Megváltás honára;
Elmosódik élet-halál,
Tél meg nyár határa.
—–
Végre együtt a család,
Duruzsol a kályha,
Szép és kegyes most az Élet,
Mintha nem is fájna.
—–
Kint fantazmagóriát mond
Fogyatékos nagyság;
És cenzúráz kirekesztve
Mesélj nekem te szép mesét, szivárványszínű képzelet,
amíg a város álmodik, s amíg a hajnal ébredez.
Vegyél öledbe, légy anyám, ringass csendesen engem el,
selymed takarjon lágy-puhán, félelmem hátha elneszel.
Meséld el azt, miért vagyok, mondd el, mi végre élek én,
sorsom, s a dolgom még mi lesz, s mi bújik holnap rejtekén?
Mi az mi vár még, s tenni kell, s mi az, mit kellett volna már,
mondd el, hogy mit miért, s hogyan - nem baj, ha túl nagy lesz az ár.
Hogy szerethetlek ennél jobban?
Hisz magamat is leláncoltam,
sorsom sorsodhoz van már kötve
rózsaláncokkal, mindörökre…
Szerelmem folyó: delta sávján
látatlan gáttal állok vártán;
hömpölygő vizem hullámárja
ki ne mosson a nagyvilágba.
Gondolataim erdejében
hozzád a szelíd őzt vezérlem,
s magam csitítva - rágva, sokszor
védelmezlek a farkasoktól.
Teher alatt roskad testem,
fájdalomból sokat vettem.
Ez a csúnya, ravasz bélyeg,
talán már itt ragadt végleg.
Teher alatt roskad testem,
levenni én sosem mertem.
Foltos lelkem ki se mosom,
viselni is magam fogom.
Hszün Csian szerelmem, tajték-hab a lovad,
a halálból jöttél énhozzám egyenest?
Éheztél, szomjaztál, fújt a szél szemedbe,
jutottam eszedbe, mikor lelt kárhozat?
Hszün Csian szerelmem, csupa vér a lábad.
Lovadat elhagytad, adtad a kutyáknak?
Sakálok serege tépett meg, mért hagytad?
Házamhoz az utat nékik megmutattad?
Hszün Csian, kedvesem, megmoslak, dajkállak
mulasztom sebeid gyógyítom varázzsal.
Könnyeim szememből patakban megáradt,
bánattal hullattam,majd' haltam utánad...
Ébredezem most, nyújtózva kelek;
hol vannak már a téli reggelek!
Piros nap ragyog, ég a nagy ablak,
szobánk falán fényfoltok szaladnak.
Feleségem szép orcáját lesem,
Erős karjaidban
női lágyság,
gyönyörű szemedben
szent imádság,
ahogyan Te adsz, úgy
nem ad senki;
taníts meg engem is
így szeretni!
Szúrágott ablakkeretekre feszített,
beszakadt marhahólyagok, mint megszáradt
pergamentekercsek, múltba vezetnek...
Sápadt, cserzett bőrű, vézna testek
messzire elsiettek. Szél járt a szónak
dallamán, s felkapva azt, messzire röpítette.
Emmauszban,
Holdvilágnál;
Veled lennék – hogyha látnál.
—–
A csend az igazak szava;
Emmausz -
Mindig a Haza.
—–
Emmauszban Isten figyel;
Az Igazság
Mindig közel.
—–
Emmauszi kunyhó-falak…
El se férnek a nagy szavak.
—-
Emmausz itt van,
Hallgatag…
Másutt?
Csak anyagi javak.
—–
Míg a világ címkét ragaszt;
Itt bent az Úr
Vizet fakaszt.
—-
Emmauszban,
Éjfél felé;
A csendes többség – Istené
—–
Keleti széllel röppen a hajnal,
igézőn szép e talányos angyal.
Ágyamra leül, éberré válok,
lelkembe hatol, bezárja álmom.
Sejtelmes szeme mindenen átlát,
megérzi szívem legbelső titkát.
Agyamba ezer gondolat villan,
amikor szólnék, tova is illan.
Nyugalmat áraszt amerre halad,
lábára felhők foszlánya tapad.
Vonzódok eme tündéri lényhez,
de leköt sorsom a földi léthez.
Szemedben remény szent csillaga,
jövőt ígérő gyönyörűség,
tiszta, mint tél szűz jegű tava,
hitet hordozó örök hűség.
Szemedben szelíd szemem ragyog,
véremből lettél - én szép fiam -
csak nézlek szótlan, s büszke vagyok,
egem vagy, folyóm, a fényhidam.
Világot adtam, az életet,
magamból tépve ki darabot,
Örvendj, Ó ember!
Gördül a nagy kő, zárja a sírnak,
benne csak leple rejlik a holtnak.
Isten Őt örök életre hívta,
elhalt búzamag termését hozza.
Nyílik a titok, örvendj ó, ember,
húsvét ígéret, van üdvösséged!
A Föltámadott hív téged s vezet,
ha bízva teszed kezed kezébe.
Csendes a tenger sima a tükre,
Ma szélesvásznú mozit álmodok
faltól-falig mozivásznast, kifakult fehér lepedőkkel.
Jól lásd, ahogy múlik el a huszadik század...
A mozigépész csendre int, kikönyököl vak- ablakán.
Koppan egy filmtekercs a kövön,
Mi visszavárjuk mind a bölcseket,
ülünk a lassan hűlő tűz körül,
hogy lelkünkbe új békét töltsenek,
ahogy az éjre újra nap derül.
Majd mantrát zúgunk egy frekvencián,
és hangjainkban egyesül a vágy
ahogy zengése végtelent kíván,
nem szúr a szó, s az esti tüskeágy,
és összeérnek majd az ujjaink,
hogy körbezárjunk esőillatot,
friss földszag vár, és durva vászoning
vállába égett, fáradt tegnapok,
és táncolunk majd, nem lesz vad riposzt,
a léptünk inkább szállón ellebeg
Érezte, hogy már nemsokára vége.
Alatta kaján és könnyes arcok.
Sebeiből még csordogált a vére;
de tudta, mindjárt megnyeri a harcot.
Lenézett hát még rájuk utoljára;
Repülsz- e még madár, ha hív az ég?
Feszül a szárny, felhő mezőbe fúr.
Csodás a táj! Ma zöld a föld, s a kék
folyó sötétre vált, ha alkonyul...
Szelíd galamb a csendes éjszaka,
vadász se csal tőrbe most vadat.
Remélni kezd az álmos kis patak:
vágyni látnám a széles óceánt!
Ejh te ripők! – Az kevély, kacéran csábító,
ha jól figyelsz, meghallod énekét!
Bár az esély meglátnod őt, igen csekély…
Halkan susog, néha kiált, magának beszél...
Mysty Kata
Lázas szavak