Mementó
Beküldte hubart - 2012, november 3 - 19:34
Akikért senki nem gyújt gyertyát,
süppedt hantjukat koszorúzva
befonta tövis, száraz dudva,
Akikért senki nem gyújt gyertyát,
süppedt hantjukat koszorúzva
befonta tövis, száraz dudva,
Negyvenkilencedik rész
Láthattuk az előző részekben, hogy a szerelem jelenségcsoportja fogalmi eszközökkel gyakorlatilag megragadhatatlan. Emberré válásunkban a szerepe tagadhatatlan, mindazonáltal talán sohasem fogja megadni magát az értelmezési kísérleteknek, hiszen korántsem fogalmi téren létezik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „nyelv segítségével kifejezhetetlen” volna, ahogy azt a posztmodern körökben divatos kijelenteni.
Őszi temetőben égő gyertyaszál!
Sötét az éjszaka, fekete a föld,
Csikorog az alkonyat
Fagy morog az égre,
A közelgő hosszú vén tél
Küldte követségbe.
Ez a vers nem jött volna létre, ha Toma nem provokál!:)))
A férfi kardra, tollra kap,
csatába száll, vagy verset ír,
amíg lazsál a vaskalap,
előkerül az ív papír.
Szabódna; álmosan zizeg,
hogy őt zavarni mily dolog?
De rajta már betűzsineg -
szakaszra vágva gyöngysorok.
A harc kemény, a téma nyers,
de dalra kelnek holt szavak,
ha él a kép, zenél a vers,
beléd ma lelket oltanak.
Nem árulom el, ki mondta. Évtizedek óta halott.
——
Közöttünk bolyong a Végzet,
Számol tőkét, kamatot,
S a név-értékű enyészet
A világ vörösre dörzsölte szemét,
megsiratta már a kivénhedt Napot,
ki búsan a rét füvébe harapott
Holtra szikkadt levelek
Láb alatt zörögnek,
Holt emlékek októberben
Csöndben elpihennek.
——
Volt Anyám...
Sírkertek lángrózsáit
koszorúba fonja
a Megtartó Szeretet.
Gyertyaláng égi fényében
halottunk kedves arca
mosolyog;
Lelkek könnyező
öröme ringatta
a szendergőt öröklét
legszebb álmaiba...
A világ lassan elborul,
s a dolgos napból este lesz,
a holdnak kolduspénze hull,
ködkönnyet cseppent az eresz.
Sír az őszi szél,
Hull a falevél,
A Szegénység országában
Közeleg a Tél.
Szemed szememen
Alig három évesen
könyvek mellett
kecmeregtem.
Olvasásra éhesen
magamat
betűkbe rejtettem.
Nagypapa, - a te
szemüvegeden át
láttam a világot.
Olvasott a képzeletem,
Nevetett szüntelen
szemed a szememen!
Mysty Kata
Negyvennyolcadik rész
Általában az irodalom jóval többet és fontosabbat mond a szerelemről, mint a tudomány, ami nyilvánvalóan tudomány és irodalom eltérő küldetéséből, az emberi lényeghez fűződő eltérő viszonyukból adódik.
Szerelem volt...
Szemünkben ólálkodó
- Rejtelem,
El nem enged - súg,
- Szeretem.
Szívbe gyökeret ereszt
- a Szerelem,
Arcunkról öröm pöttye
- lepereg.
Fölemel érintő lágy
A kínok kútjába löktél,
ma is. Hiába szeretnélek.
Rettenve fut tőlem az élet.
Te voltál gyáva maradni!
Hasztalan vívott minden viszály,
katonát nem adott a király.
Én többé nem marasztallak.
Ha tél jön, betakarom magam,
bennem a halál sóhaja van.
Íme, hát itt vagyok: mezítelen, pőre,
nem vágyom már cifra ruhára, cipőre.