Hogy mi volt szebb? Legelső olvasásom,
mikor betűk álltak össze szóvá?
Vagy vakáció zöld-haragos tónál,
álmos házban, az első nyaraláson?
Ebek, sünök „keringtek a magasba”,
úttörővasút váltója reccsen,
míg egyre töprengőbben, csendesebben
latolgatva mélyedek önmagamba.
„Jut eszembe számtalan” adoma,
bűvös-bájos régi történetek,
és magamén kívül szőtt életek
sok regéje, mely ilyenkor adódna.
Örök téma: gyermekkori emlék,
A folyón innen köd szitál,
és gyepű-tüzek égnek,
part füzesébe bújt Tiszán
szláv, moráv nyugtalan végek.
Lesz-e támadás? Frank, bolgár
lovashad csap-e a népre?
Vagy nyűheti nehéz dolgát
a pór, mindük ellensége?
Seregélyhad, ha hirtelen
viharzik terhes fákra,
úgy támad az az idegen
zsoldos sereg e tájra.
Csak mohó szerzés élteti,
köp életre, halálra,
sovány motyó is kell neki,
s rabláncon visz Bizáncba.
A válaszom nem! Újra levelet
ejtett lábamhoz november szele,
mely kitartóan értetlen kamasz,
meg-megújuló rohama ront rám.
Elfutni sem hagy; ezernyi keze
ruhám alá igyekezne jutni,
hogy lángba borul arc és száj remeg,
mint csipkebokrok vértüzes bogyói
Olvadt aranya csordul rá a Napnak,
a déli verő fényben fürdeti,
a meglassult erek is lángra kapnak.
Aranyló maszk. Mi dolgozik mögötte?
A hűvös szépség jóságot takar,
fényt nyel, majd visszasugároz örökre?
Vagy Nofretete-bronz, engedő lágyság,
de mégis kemény fém, ha szembeszáll,
és harci vértként hárítja a lándzsát?
Nem tudható. Az aranyzuhany máza
minden vonását széppé érleli,
mindaddig, amíg szóra nyílik szája.
Én itt vagyok. Mécsest gyújtok érted,
a sötétségbe szöktem ki a házból.
Holtak napján, keserves elvesztésed
még jobban szorít, borzongok a gyásztól.
A mérhetetlen égbolt-űr parány
lehet csupán a bennem lakozó
hiányodhoz képest, Keresztanyám,
Homlokod tükörsima,
ránézve magunkat látom.
Rózsálló kép, mint ima
fekete-fehér világon.
Mért olyan szögletes vagy?
Csak nem, vagy csak igen, nincs más.
A szivárvány beléd fagy,
süket füled nem hall hívást,
Bennem nincs semmi önmagamból,
egy nagy, fekete lyuk beszívta
minden emlékem
nullától tízig
és nem ereszti.
Láthatatlan tintával írták létem vásznát,
vagy megpörkölődött a fecni
nullától tízig.
Az is lehet,
hogy kiradírozták belőlem
mint árkus papírról kriksz-krakszot
minden emlékem
nullától tízig.
Csak annyi maradt,
lőnek, a sarkon tolonganak,
mi szaladunk lélekszakadva.
A másik, hogy az újságpapírt
fűztük fonállal füzetekké,
(Radmila Markovic nyers fordítása alapján)
Hol fájdalom, ahol nyomor,
- a dal fukar,
hol intrikus, ahol komor,
- dalt úr ural.
Hol az ember csodálatos,
- dal vet magot,
hol mások a gondolatok,
- a dal habog.
Hobbit volt ő, vagy tünde is talán…
Olyan korok vasalták gerincét,
mikor más hajbókolt vagy hallgatott,
vagy blokáddal harsogta igazát.
Ember-, és sorsváltó idők során
felkent papja volt jámbor tisztességnek,
reverendája a józan becsület.
Szelíden merítkezett valóságba.
Őszbe borult fejében tavaszt hordott,
remények tavaszát hunyorgatta
kék szeme, pajkos – derűs, kedves arca.
Hiszem, ha van menny, égi víztükörben
látja ezentúl mosolyba zárt arcát.
Hitet borított rám, bizonyságot,
Az ostorlámpa-fény lecsorog,
hervad a Nyár alatta.
Még bő szoknyában ott kuporog,
de háta hideg fémnek feszül,
szíveket koldul a marka.
Vörösre szívott juharok, szilfák
levele alél földre.
Pőrén bújnak a kerti nimfák,
A világosság idejét hittem,
s vérholdat árny takart.
Jeleket küldöz folyvást az isten,
föld reng! ház dől! sebesültek sitten –
ez az, amit akart?
Tegnap árvíz volt, és cunami ma,
tájfun. És bomba hull.
Nem elég neki már sárlavina,
Hámlik a gyantás pikkely a törzsén,
csúcsain hajtás, rügy se fakad már…
friss klorofillal nem fedi többé
kertem a lombja?
Új tavasz ébred, s lám csak, a törzsén
virrad az élet, újul a hajtás;
hóka virágán méhrajos örvény
éneke zsongja.
Örülsz? Ezentúl mind többet kapsz…
Lakásból kettőt. Válogathatsz.
Szülőből négyet – több is lehet!
Szeretheted, aki nem szeret,
s akikhez ragaszkodsz, egymásnak
egy kanál vizet se adnának.
Zsebpénz szaporul, hogy a másik
le ne pipálhassa, rogyásig,
a kedvenc ételeid főzik,
lébecolsz júniustól őszig,
kisírhatsz minden divatcuccot,
szóvá sem teszik most a puccot.
De aztán… ennek nagy az ára.
Felnőttnek néznek nemsokára,
vigaszt akarnak, együttérzést.
A krumpliföldnek Jézus kellett…
de botcsinálta bábra tellett
csak, és a gazda felesége
adta göncét, hogy elesége
lehessen télre a családnak.
Nem volt tanúja a csalásnak,
az Urat titkon fabrikálták
a konyhában, hogy meg ne lássák,
kiket nem illet. Kalákába
Hogyha eljönnél, kopognod se kéne,
hiúságod csorbát ne szenvedjen.
Sütire, kávéra is szert tettem
az eltelt évek emlékezetére.
Ne félj, haragnak nem fészke az arcom.
az évek mosták árulásod el,
én már semmit se hánytorgatok fel,
hisz kettőnk dolga nekem is kudarcom.
Sokkal tartozol. Mosolyoghatsz, látod,
ne gyűlölj, mint kölcsönzőt az adós.
A szerelemnek egyszer vége lett.
S ha végül itt hagysz, tán még megtalálod
kint a fogason törődött, fapados,
Magányosan ült vádló szívével,
mely mint álmából rettent, rémült társ.
Csapongott minden sebzett kis érve,
zokogni sem bírt, már sírni is fájt.
Szíve, régen szerelemnek
vörös borával teli serlege,
üresen kongott, csak epecseppek
"A városba bemegyünk máma -
szólt fiának a parasztgazda.
- Tudom, hogy megbámulnád a
majmokat, szíved vágya.
Üljünk is a szekérre,
hogy jót nevessünk végre,
hogy a majompofák
mily bumfordik és suták,
Köteg géppapír, kézben ceruza,
versek: Radnóti, Ady, Neruda…
Szárnyalni nem csak költő taníthat,
a sírból holt kép éled nap mint nap,
fel-felvillanó arcok és testek
képzelt alakok bőrébe vesznek.
Mert kár tagadni - ahogy illik ezt -
magában olvas, aki írni kezd.
Az Isten, ha megcirógat,
s álom porát hinti rám,
éji csöndben ezüst szókat
fülbe súg, úgy inspirál.
Hogyha szobrász, festő lennék,
ujjbegyeim simogatná,
öt puttó a felhőtlen kék
ég pasztelljét nekem adná.
Őrzi a hőt ez a város az esti sötétben,
pattan a kéreg a fán,
puskalövésnyire szól.
Elnémultak a házőrző ebek, Úr szemeképpen
virrasztó kamerák
pásztázzák az utat.
Trópusi éjszaka, hűst se bocsát ki, irigyli az embert,
fáradt verssor apad,
másik nem született.
Így foszlik, pereg édes idő, s vele szépség
nap nap után, remeket
hasztalan írna a kéz.