Monumentális vén folyam
Idők hátán: a Dal;
Előtte hallgatag Jövő,
Mint köd takarta fal.
------
Hullámain a Szerelem
Ezüst hajója száll,
A Dal az egyetlen folyam,
Ahol nem jár halál.
-----
Sivatagok mellett a Dal
Néhol csak pocsolya,
De posvánnyá, állóvízzé
Nem változik soha.
-------
Másutt meg szépen hömpölyög,
Mint nagyságos Erő;
Ha termékeny partokra visz
A jótékony Idő.
------
A Dal hullámai között
Siklik a Létezés,
Nyolcvanhatodik rész
A líra nem az emberiség történetének valamely szakaszában jelenik meg, hogy utána eltűnjön, a líra az emberiség örök tulajdona, ha úgy tetszik, Isten adománya. Minden korban, minden időben újjászületik, nélküle nincs emberiség.
A költészet haláláról szóló fejtegetéseket és jóslatokat háttér nélküli együgyű fecsegésnek kell tekintenünk akkor is, ha egész intézmények bizonygatják megbízhatóságukat. Akkor sem lenne egyéb buta locsogásnál, ha törvény mondaná ki.
Már felnőttek a Lányaink,
És néha hazajönnek,
És kopottas ruhája van
A meghitt, régi Csöndnek.
——–
Most újra nyári szép napok
Hódolnak tiszta Égnek;
Bolyongó szent emlékeink
Szép csendben hazatérnek.
——
Roskad már kedves körtefánk,
Még üdvöt ad az Élet;
Sok évi édes szép nyarunk
Már ősziesre érett.
——
Te drága, édes Anikóm;
Szerelmünk Isten érti;
A világ? Egyre ostobább.
Jó Hozzád hazaérni.
Miért is van a magyar történelemben 1664. november 18-nak ennyire komor, tragikus jelentősége?
Vannak események, amelyeket a jelen történetszemlélet elmismásol, elken, amelyeket a kincstári történettudat “lehúz, altat, befed”. Nemcsak Zrínyi halála ilyen, gyaníthatóan ugyanebbe a kategóriába tartozik a másik Zrínyi Miklósnak, az éppen általa eposzban megörökített szigetvári hősnek a küzdelme is, 1566. Zrínyi meggyőződéssel vallotta, hogy dédapja hőstette fordulópontot hozott az európai történelemben, megállította a török előnyomulást.
Pizza lesz akkor, vagy lángos,
Ha majd ez a kor lesz “átkos”?
—–
Vajon akkor mi lesz káros,
És mi marad tudományos?
—-
Ami egyszer múltba suhan,
Átkossá lesz bizonyosan.
—-
Ha a Jelen titkos céda,
Mindig Múlt-zsarnok a példa.
—–
Cégér a Múlt, vakít, butít,
Rejti a Jelen bűneit.
——–
Miről vitázik a város,
Ha majd ez a kor lesz átkos?
——-
Ha a Múltat “átkos”-ozza,
Ugyanazt a címkét kapja.
—-
Sok egykori kiváltságos
Hittel és jókedvvel telten;
Zöld hajnalban útra keltem,
De az úti bal-Fortuna
Csókolt reggel homlokon,
S ott rekedtem
Szolnokon.
—–
Más földrészeken át oson,
Óceánokon, Alpokon,
De hogyha én véletlenül
Belföldön vonatozom;
Ott ragadok
Szolnokon.
——-
Sajnos, nem csak bolondgomba,
Régi rossz repülőbomba
Idézett elő MÁV-zavart,
Aztán a vasút kavart,
Elengedni
Nem akart.
——–
A bombázó rég ócskavas,
De a bomba mégse avas.
——-
Nyolcvanötödik rész
A kitérők után visszatérek a művésze – vagy a költészet – halálának problematikájához. A „művészet halála” problémáját Hegel vetette fel, és jelenleg is visszhangozza a filozófia, az etika, a poétika és a művészetfilozófia.
Madárcsicsergő Jelen,
Optimizmus őre;
Árnyékában készülhetünk
Sejtelmes Jövőre.
——-
Verőfény a felszínen,
A nyár orgiája,
De a csicsergő Jelennek
Rongyos a kabátja.
——
Hepehupát rejteget
Fényes Jelen útja;
Hogy milyen mély az a gödör,
Tán Isten se tudja.
——-
Madárcsicsergő Jelen
A Múltat takarja,
Egyre távolabbra ássa,
Bár nem ezt akarja.
——-
Az Ember ősrégi faj,
De könnyen felejti;
Dogmákat gyárt, igaz Múltját
Amnézia rejti.
Korábban abbahagytam ezt az esszésorozatot – most folytatom. Több okom is van rá, legfontosabb, hogy baráti vitát folytatunk egy kedves hozzászólóval a legutóbbi résznél.
http://lnpeters.sfblogs.net/2009/12/09/fekete-hoeses-vii/#comments
Időnként érdemes elgondolkodni azon, mi is a mítosz. Meg hogy mi is a mítoszrombolás.
Júliusi piros pipacs
Leng a forró nyárban;
Tömérdek vér folyt valaha
Ebben a Hazában.
—-
Minden porszem nem egy halált
Láthatott, de százat;
Vért, szenvedést bőven hozott
A huszadik század.
—–
Mi, túlélők unokái
Tudunk meditálni,
Jövőt kell-e teremteni,
Vagy múltat csócsálni.
——
Júliusi piros pipacs
A hajnali szélben;
Jólét és békesség kéne,
Hogy a Haza éljen.
——
Hiába volt sok évtized
És temérdek munka;
Adósságok sötét hegye
Kongó-bongó szélcsengő
A vén körtefán;
Júliusnak örvendhet most
Családom,
Hazám.
—–
Huncut süldő kutyusunk
A kilincsre állva,
Boldog ugrándozással
Ront a lányszobába.
—–
Július van,
Július,
Lángol a Nap szőre;
Most gyűjthetünk tartalékot
A Télre,
Jövőre.
——-
Júliusi szélcsengő
Vidám muzsikája,
Hirdeti, hogy tisztítható
A Jelen ruhája.
—–
Július van,
Július,
A verőfény áldott;
Nyáron mindig sokkal szebbnek
Nyolcvannegyedik rész
A szerelemmel kapcsolatban a dráma eleve csak a líra után juthatna szóhoz. Még inkább így van ez, ha a világról, az országról, a közelmúltról és a magyarságról sunyi prekoncepciók, mesterkélten rossz előfeltevések alapján összetákolt darabok szólnak. Ezekhez járul még a „rendezői olvasat”.
Sírig tart, bizony,
Vagy túl is azon;
Túl minden álmon,
Minden télen,
Minden tavaszon.
——
Sírig tart – Veled,
Fogom a Kezed,
Azt hiszem, már
Egy napig se
Bírnám Nélküled.
——
Túl minden Léten,
Anyagon
Hiten,
Minden nadíron,
Minden zeniten
Fut a mi utunk;
Az Időn túl is
Összetartozunk.
——–
Lelkeink együttes hona
Közös ládikó,
Szerelmünk
Még mindig
Vidám kiscsikó
Amíg élünk,
Huncutkodik,
Annak idején a Honderű meg és egyéb lapok firkászai gyakorta állították, hogy Petőfi Sándor nem tud verset írni. Ma ez persze már eszeveszett ostobaságnak tűnik, de akkor Zerffy Gusztáv és a többi firkász jó ideig abban reménykedett, hogy éles és parlagi hangú támadásaikkal kiűzik az ifjú költőt a magyar lírából.
Királyságban éltünk régen;
Regékben,
Régi mesékben
Őrizzük királyainkat.
Ha álmaink Múltról szólnak,
Szent királyok lovagolnak
Vértes hazaszeretetben,
El nem múló tiszteletben.
Legendák madara szálldos,
És Mátyás, az igazságos
Álruhában óvja népét.
A múlt királyokat látott,
Holtuk óta tovaszállott
A széles szárnyú Szerencse,
S nyegle halál rendet vágott.
A régiség színes fátyol,
Messze van már,
Égben,
Távol,
Úgyis eljön még a Nyár,
A piac dacára,
Marad valami, aminek
Nem megy fel az ára.
-------
Isten bőségét a Nyár
Pazarolva adja,
Akár szegény, akár gazdag,
Mind ugyanazt kapja.
--------
Nem törődik Július
Pénzes ügyfelekkel,
Meleg madárcsicsergéssel
Indulhat a reggel.
------
Úgyis eljön még a Nyár,
Úgyis újra éget,
S ha még mindig perzsel a Nyár,
Tovább is van Élet.
------
Örök titok lesz a Lét,
A Mindenség magja;
Az ember-teóriákat
Szép július az udvaron
Vidáman felkacag,
A bánat és a félelem
Csak lomha, rossz kacat.
-----
Tombol a nyár, ígérete:
Verőfényes Jövő;
Istentől a földi világ
Még ma is élhető.
-----
Ott fenn a vén Nap kegyesen
Ontja sugarait,
Még éltetőnk a Szeretet,
A Bizalom, s a Hit.
-----
A Nyár létéből semmi más,
Csak újabb Nyár fogan,
Bezzeg az ember mindig új
Évszak után rohan.
-----
Szép július. Vad Napsugár,
A Nyár forrón kerek,
Nyolcvanharmadik rész
Az ember definiálása mellett azonban nem lehet egykönnyen elmenni.
Ha bárhol valamiféle „tudományos” definíciót keresünk, gyakorlatilag ugyanazt találjuk, annak idején a ma „átkosnak” minősített Kádár-korszak általános iskoláiban is tanúsítottak: az ember olyan társadalmi lény, akit a közösen végzett munka, a gondolkodás és a tagolt beszéd jellemez. Más oldalról már vizsgáltam ezt a felfogást, fogyatékosságát aligha kell tovább fejtegetnem.
Megpihen a fürge szellő
A vén körtefán,
Hullámzik a júliusi
Virágóceán.
-----
Új életre kel talán
A szerény Köszönöm,
Nyári estén beült hozzánk
A fáradt Öröm.
-----
Sűrű nap volt, forrt a világ,
Volt riadalom,
Mégis szeretném, ha lenne
Sok ilyen napom.
-----
Fájó hétköznapi testtel,
Holdvilág alatt,
Ünneplőbe öltöztet
Sok meghitt pillanat.
-----
Zsongó esti lombok alatt
Csend és sejtelem;
Új csókokkal ünnepel
A régi Szerelem.
Illyés Gyula valami olyasmit írt, hogy "a Kisfaludy Társaság 1846-ban kiírt pályázata volt az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, amire méltó mű érkezett". Ez Illyés szentenciózus tévedéseinek egyike. Valójában a megállapítás fordítottja igaz: Az volt talán az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, ahol a méltó művet jutalmazták. Ez is nagy részben Vörösmarty Mihály érdeme. Vörösmarty írói erkölcse messze kimagaslik a hazai mezőnyből, nem csupán ez az egy eset tanúsítja.