Júliusi piros pipacs
Leng a forró nyárban;
Tömérdek vér folyt valaha
Ebben a Hazában.
—-
Minden porszem nem egy halált
Láthatott, de százat;
Vért, szenvedést bőven hozott
A huszadik század.
—–
Mi, túlélők unokái
Tudunk meditálni,
Jövőt kell-e teremteni,
Vagy múltat csócsálni.
——
Júliusi piros pipacs
A hajnali szélben;
Jólét és békesség kéne,
Hogy a Haza éljen.
——
Hiába volt sok évtized
És temérdek munka;
Adósságok sötét hegye
Kongó-bongó szélcsengő
A vén körtefán;
Júliusnak örvendhet most
Családom,
Hazám.
—–
Huncut süldő kutyusunk
A kilincsre állva,
Boldog ugrándozással
Ront a lányszobába.
—–
Július van,
Július,
Lángol a Nap szőre;
Most gyűjthetünk tartalékot
A Télre,
Jövőre.
——-
Júliusi szélcsengő
Vidám muzsikája,
Hirdeti, hogy tisztítható
A Jelen ruhája.
—–
Július van,
Július,
A verőfény áldott;
Nyáron mindig sokkal szebbnek
Nyolcvannegyedik rész
A szerelemmel kapcsolatban a dráma eleve csak a líra után juthatna szóhoz. Még inkább így van ez, ha a világról, az országról, a közelmúltról és a magyarságról sunyi prekoncepciók, mesterkélten rossz előfeltevések alapján összetákolt darabok szólnak. Ezekhez járul még a „rendezői olvasat”.
Sírig tart, bizony,
Vagy túl is azon;
Túl minden álmon,
Minden télen,
Minden tavaszon.
——
Sírig tart – Veled,
Fogom a Kezed,
Azt hiszem, már
Egy napig se
Bírnám Nélküled.
——
Túl minden Léten,
Anyagon
Hiten,
Minden nadíron,
Minden zeniten
Fut a mi utunk;
Az Időn túl is
Összetartozunk.
——–
Lelkeink együttes hona
Közös ládikó,
Szerelmünk
Még mindig
Vidám kiscsikó
Amíg élünk,
Huncutkodik,
Annak idején a Honderű meg és egyéb lapok firkászai gyakorta állították, hogy Petőfi Sándor nem tud verset írni. Ma ez persze már eszeveszett ostobaságnak tűnik, de akkor Zerffy Gusztáv és a többi firkász jó ideig abban reménykedett, hogy éles és parlagi hangú támadásaikkal kiűzik az ifjú költőt a magyar lírából.
Királyságban éltünk régen;
Regékben,
Régi mesékben
Őrizzük királyainkat.
Ha álmaink Múltról szólnak,
Szent királyok lovagolnak
Vértes hazaszeretetben,
El nem múló tiszteletben.
Legendák madara szálldos,
És Mátyás, az igazságos
Álruhában óvja népét.
A múlt királyokat látott,
Holtuk óta tovaszállott
A széles szárnyú Szerencse,
S nyegle halál rendet vágott.
A régiség színes fátyol,
Messze van már,
Égben,
Távol,
Úgyis eljön még a Nyár,
A piac dacára,
Marad valami, aminek
Nem megy fel az ára.
-------
Isten bőségét a Nyár
Pazarolva adja,
Akár szegény, akár gazdag,
Mind ugyanazt kapja.
--------
Nem törődik Július
Pénzes ügyfelekkel,
Meleg madárcsicsergéssel
Indulhat a reggel.
------
Úgyis eljön még a Nyár,
Úgyis újra éget,
S ha még mindig perzsel a Nyár,
Tovább is van Élet.
------
Örök titok lesz a Lét,
A Mindenség magja;
Az ember-teóriákat
Szép július az udvaron
Vidáman felkacag,
A bánat és a félelem
Csak lomha, rossz kacat.
-----
Tombol a nyár, ígérete:
Verőfényes Jövő;
Istentől a földi világ
Még ma is élhető.
-----
Ott fenn a vén Nap kegyesen
Ontja sugarait,
Még éltetőnk a Szeretet,
A Bizalom, s a Hit.
-----
A Nyár létéből semmi más,
Csak újabb Nyár fogan,
Bezzeg az ember mindig új
Évszak után rohan.
-----
Szép július. Vad Napsugár,
A Nyár forrón kerek,
Nyolcvanharmadik rész
Az ember definiálása mellett azonban nem lehet egykönnyen elmenni.
Ha bárhol valamiféle „tudományos” definíciót keresünk, gyakorlatilag ugyanazt találjuk, annak idején a ma „átkosnak” minősített Kádár-korszak általános iskoláiban is tanúsítottak: az ember olyan társadalmi lény, akit a közösen végzett munka, a gondolkodás és a tagolt beszéd jellemez. Más oldalról már vizsgáltam ezt a felfogást, fogyatékosságát aligha kell tovább fejtegetnem.
Megpihen a fürge szellő
A vén körtefán,
Hullámzik a júliusi
Virágóceán.
-----
Új életre kel talán
A szerény Köszönöm,
Nyári estén beült hozzánk
A fáradt Öröm.
-----
Sűrű nap volt, forrt a világ,
Volt riadalom,
Mégis szeretném, ha lenne
Sok ilyen napom.
-----
Fájó hétköznapi testtel,
Holdvilág alatt,
Ünneplőbe öltöztet
Sok meghitt pillanat.
-----
Zsongó esti lombok alatt
Csend és sejtelem;
Új csókokkal ünnepel
A régi Szerelem.
Illyés Gyula valami olyasmit írt, hogy "a Kisfaludy Társaság 1846-ban kiírt pályázata volt az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, amire méltó mű érkezett". Ez Illyés szentenciózus tévedéseinek egyike. Valójában a megállapítás fordítottja igaz: Az volt talán az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, ahol a méltó művet jutalmazták. Ez is nagy részben Vörösmarty Mihály érdeme. Vörösmarty írói erkölcse messze kimagaslik a hazai mezőnyből, nem csupán ez az egy eset tanúsítja.
Még ideát.
A rózsafát még zöld mámor fedi,
S az éjszaka a Vén Napot
Felkelni engedi.
Él még az Élet,
S a halál
Még százszoros talány;
Olcsóbb lesz az ember,
Drágul a dohány.
Szent hajnal köszönti a vén körtefát.
Még ideát.
-----
Még ideát.
A hétköznap még lelkesen pereg,
Jövőbe ömlő sík felett
Még Július lebeg.
------
Gyermeknek az Élet
Ezüst kacagány;
Olcsóbb lesz az ember,
Drágul a dohány.
----
Sírkereszt helyett van
Van globális hivatkozás
Ezerszer, és ízibe,
S az ál-globál focipálya
Végtelenül kicsike.
----
A globális érdek talán
Szűk, ostoba és konok,
Ha rá hivatkozva nyernek
Örökké a rokonok?
---
A nyakunkba rossz, negédes
Retorikák ömlenek,
De mindig csak a belterjes
Kapcsolatok döntenek.
-----
A susnyásba vihet minket
Egy rozzant jövő-vonat,
Ha még most is gaz terem, meg
Urambátyám-kapcsolat.
-----
Attól nemcsak az értelem,
De az Erkölcs is vacog,
Nyolcvankettedik rész
Számos kérdés felvetődött már mind a szerelem, mind a líra vonatkozásában. Aki hosszabban kíséri figyelemmel az esszésorozatot, talán már a formálódó definíciókra is ráérzett. Azt is érezheti azonban, hogy még az eddiginél is szélesebb merítésre van szükség, mert a téma „mindennel összefügg”.
Hétköznapjaink fényes háttere
A fenséges Nyár.
Koszorús feje
Az ember-nyüzsgést döbbenten szemléli.
Nem érti.
———-
Pecsétek, iratok hada,
Sok a dölyfös bürokrata.
—–
Futkos ember fia-lánya;
Kevés a vágott dohánya.
—-
Apad a hit,
Fogy a Lélek,
Egyre többen a szegények…
—–
Súlyos beteg a Szeretet;
Fentről esőkönny szemereg.
—-
Lehorgasztja fejét a Nyár,
Fogy a Szellem,
Gyűlik a sár.
Manapság olyan korban élünk, amikor a hétköznapi ember nem nagyon szereti a patetikus megnyilatkozásokat. Ennek (részben) a politika is oka, meg a frázisokban tobzódó közélet minden szeglete, a harsány álhazafiság, a köztéri jézuskodás, a be nem váltott ígéretek, az üres szólamok. A hamisság, az álságosság.
A XX. századból eredő hordószónoki mentalitás, a nyílt színi demagógia modern változata mára devalválta a nagy szavakat.
A hétköznapi közvélemény összemossa a pátoszt az álpátosszal.
Pedig a kettő ég és föld.
Ha a világ csak profán,
Semmi felelősség;
Sírba száll az igazság,
Az ítélet
A kétség.
—————-
Ha a világ csak profán,
Mindent idő csap pofán,
De mi van,
Ha nem profán?
———-
Ha a világ csak anyag
Nincs igazi Rendje,
Mihamarabb törekedni
Kell akkor
A Csendre.
———
Ha a világ csak anyag,
Mindegy, ki milyen hanyag,
De mi van, ha nem anyag?
—–
Ha a világ véletlen,
A Semmi határol;
A véletlen gondoskodik
Úgyis önmagáról.
Szegény ország – kevés gyerek;
Fent a vén Nap is kesereg.
—–
Aki van is, csak vergődik,
Trágár kocsmán nevelődik.
—–
Szeretet meg tudás nélkül
Az ember majommá vénül.
—–
Mintha füst lenne az alap:
Gyermek helyett – anyagiak…
—-
Húsz év múlva a roncstelep
Őriz lelketlen lelkeket.
—–
Tárgykultusz: hidegen éget;
Lassan kiszorul az Élet.
—-
Nincs tatár nyíl, török szablya,
Csak globális propaganda.
—-
Élő-halott ork világban
Nyolcvanegyedik rész
Mindenekelőtt fel kell mentenem a XX. századi filozófiai stúdiumokat annak vádja alól, hogy ők vitték volna valamiféle negatív fordulattal lefelé irányuló pesszimista, felszámolást hangoztató irányba a szerelemről való gondolkodást. Tudom, hogy számos kortárs ezt hiszi, de a dolog nem így áll.
Villám csap vén Idő-tölgybe,
Busz indul a Pokol-völgybe.
—-
Szélcsend, pokol, nyűgös viták;
Hőség-üstben fő a világ.
—
Koponya-partner vigyorog;
Régen cinkelve a lapok.
—-
Drótos fülű úti marha
Ricsaját feljebb csavarja.
—
Silány talon – passz, uraim;
Megszámlálva a napjaim.
—-
Hőség-ördög fülbe mászik;
Idegeken zongorázik.
—-
Piros passz a móka neve;
Holt remény a fedezete.
—-
Vén mozdony halál-peronon;
Hömpölyög a forró beton.