Blogok

Nekem nem mondta...

 
 
Nekem nem mondta senki még,
milyen lesz, hogyha elmegyek.
Fájni fog majd e semmiség,
virágok, csókok, tengerek?
Lesz-e majd kar, mi fogva tart,
mikor lankadni kezd a szív?
Ahogy az őszi lombavart,
Isten s a föld pihenni hív,
pilládon lesz-e még remény?
Olyan nagyon hideg leszek,
akár a béke, csontkemény.
Elárvult csend, szemek, kezek
takargatnak be s pár rokon,
miközben könnyű fénypihék

Az én utam

 
 
Nekem senki se mondta meg,
sem a saját köröm, se másik –
de február volt, holtszezon, 
hamis szívek rogyásig.
 
A bádoghangú friss szél tán
még érzelmet is megmásít –
csak átutazó vagy, s bennem 
kísértetváros ásít.
 
Hogy az utcád nem egyenes,
csak úgy hívják – én nem tudtam,
de rájöttem, bár nem szóltak: 
az én utam egy másik.
 

Az ősz színpadán

Az ősz színpadán...
Kedden vagy szerdán,

Békés szép napon,
egy "Szín-darabot"

Hirdetnek, s megsúgom,
minden oly köztudott!

A játékhoz fűzhetem,
Címe, hogy "Nemszeretem,"

Nézheted, s a kedvedhez,
Jelmezét  felöltheted,

Arany barna levelekből,
A díszleten hetvenkettő...

A monológ egyszavú,
hogy  nemszeretem, tabu!

Hinni kellene

 
H.Gábor Erzsébet
Hinni kellene
 
Bánat ül a fákon, méla bú lapul,
sáros, rőt levélke fekszik szótlanul.
Nincsen már öröm - az őszbe hal bele,
hogyha rí a szív, a könny a partnere.
 
Csontos ágakon a fészek árva már,
szél simítja csak, ha néha arra jár.
Hallgat már a dal, ma nem danáz madár,
sárga rongy a fán a megkopott talár.
 

Októberi éjszakában

Októberi éjszakában
Temérdek régi talány van.

A bakacsin égbolt felett
Lebeg a szent Emlékezet.

Vén Remény suttogva etet
Titokzatos sejtelmeket.

Fázó lelket köd takargat,
Szellem dúdol, anyag hallgat.

Nyugszik az Akarat lágyan
Októberi éjszakában.

Első "guglis" fordítási próbálkozásom.

„Je suis François, dont il me poise
Né de Paris emprès Pontoise
Et de la corde d’une toise
Saura mon col que mon cul poise”
 
Villon bitófájára
 
François-nak szült világra Párizs,
Pontoise-ban megbántam magam,
lóg a lábam, érzi már gigám is,
hogy alfelemnek minő súlya van.

Még lehetnének...

Gyenge vállamon csüng a bánat,
söpörném, de tanyát vert nálam.
Naplemente szúrja arcomat,
elvakítja szemem a távol.
 
Múltam itt nyüzsög, nyomomba lép,
mint hűséges ebem úgy követ.
Már lerázni nem tudom talán,
s a feledés mákonyát iszom.
 
Még lehetnének nagyra törő
álmaim, úsznék szerelmesen
szemed irizáló kékjében,
s tobzódnánk a szenvedélyben is.
 
Ej, mit képzelődöm, előttem
már az élet régen elvonult.

Hideg októberi napok

Hideg októberi napok;
Messze, távol köd gomolyog.

Csontig hatol az őszi szél,
Vén Időn kopog a födél.

Dérpalástot növeszt az ág,
Egyre hidegebb a világ.

Hideg októberi napok;
Jóindulat foga vacog.

Sok sárga falevél terem;
Öregszik a Történelem.

Durcás globál-sárkány morog;
Hideg októberi napok.

Októberi szél

Októberi szél,
Hull a falevél,
Vékony ruhát
Rajtunk az Ősz
Kabátra cserél.

Felhőkaraván
Lóg az ég nyakán,
Úgy tűnik,
A Nap se süt ki
Tavaszig talán.

Füstszínű az ég,
Komor szürkeség,
Önbizalomból,
Reményből
Soha nem elég!

Októberi szél
Legendát mesél,
Az anyagban
Rejlő gonosz
Soha nem henyél.

Szürke, nyomorú,
Vén őszi ború.
Elmúlást látva
Az Ember
Mindig szomorú.

Októberi szél,
Hull a falevél,
Valamennyi
Élet-síkon

Őszi az út...

Az őszi út messze fut!
Minden színe kifakul,
Színtere ég, s arra kér,
- Tarts ma vele , s lángba érsz.

Őszi az út. Velem fut,
Szinte fszállván tolla hull...
Reám is vagy száz lapul,
Így alkonyul! Ő az úr!

Alkonyég a fák ruhája,
az ősznek ebben nincsen párja...
Vére, - látod? Mennyi bája !
Olyan ez mint égő fáklya!

Időmarás

 
Észre sem vettél. 
Én nagyon láttalak. 
Csukott szemem
ablakán át kiesett
az idő, omlottak
a bezártság-falak.
 
Ott álltál háttal
közös életünknek,
hajadból vagány
jövőkócok csüngtek -
annyira 
annyira 
vágytam
kifésülni mindet,
s közéfonni
saját tincseimet...
Ám egyszer 
eltűntél.
Hirtelen
minden időt 
zsebre tettél -
és biztosan

Csendben leült mellém

Csendben leült mellém
 
Leült mellém csendesen a padra,
ahogy szokott, véznán, emberül.
Két szemét a messzire tapadva
hordta, mint cinke ha ágra ül.
 
Riadt-keresve, éberen leste,
homlokom hogy veti a ráncot,
amíg rácsodálkozott az este,
ellopva közöttünk a távot.
 
Attila, én nem voltam előtted,
-mondtam, miközben rám se nézett-
hagyd nekem, hogy nyomodba szegődjek,
de ő az állomásra révedt,
 

Az ebéd

 
Magadra zártál minden ajtót,
halott, halott a csend belül,
kibomlik, lebben tört-fehéren,
akár az abrosz, szétterül.
Anyám a ráncokat simítja,
sír, mert apánk már nincsen itt,
térül-fordul s a félhomályban
elénk teríti könnyeit.
Kanálzörgésbe fúl a mondat,
hamvát a számban forgatom,
nehéz kövekként hull a morzsa, 
járunk a friss halottakon.
Ezüstös porcelánharangok
dalát szívemre rácsukom,
ebédet költünk éji órán,

Montcorbier?

Montcorbier?
 
A múltat ismerni nem dívik manapság,
és felejtődik ki volt Montcorbier,
ökölre ment, ha fényt prédikált a papság
a sár színe vetekszik bűneivel.
Dohos pince-mély ásított vad szívére
míg vállát verték barátként koldusok,
soha nem vetette meg, ha forrt a vére,
kócos örömlányok csókjáért futott.
 
-Herceg, te láttad minő francia voltam-
a pokol nem szült még ily alattvalót,
-neked nagyságom ugyan mit érne holtan,

Profán képzelgés korában

Profán képzelgés korában
Múlt alszik doktrína-ágyban.

Panasztömeg glédába áll,
Csüggedés távlatot zabál.

Drón billeg a torony felett;
Semmire sincsen felelet.

Profán bölcsesség korában
Ateizmus fő bronztálban.

Lélekre műanyag terül,
Az alkonyat pénzbe kerül.

Isten mosolyog magában,
Profán önhittség korában.

Hajrá Ferencváros!

Mióta az eszem tudom,
A Fradi volt a Csapatom.

Öt-hatéves korom óta
Jár a lelkem Fradi-srófra.

Mindig bajnok-várományos;
Hajrá!
Hajrá
Ferencváros!

Egykor Albert, Géczi, Novák,
Örök zöld-fehér legendák.

Egykor Zseljeznyicsar ellen
Fordítottak - idegenben...

Zöld-fehér,
Bátor,
Huszáros!
Hajrá!
Hajrá
Ferencváros!

Később Rab Tibor, Nyilasi,
Meg Dalnoki Jenő bácsi...

Hét Dózsa-éven áttörve,
KEK-döntőbe menetelve...

Csillagparádé

Októberi hűvös esten
fénylenek a csillagok.
Ott fenn ismerőst kerestem,
és több is szólt: Itt vagyok!

A Nagy Göncöl hosszú rúdja
épp a Holdra mutatott,
a kátyúsra – Isten tudja,
miért keres utat ott?

Amaz vörös lázban égve
bámulta a vidéket,
a Fiastyúk fedezékbe
terelte a csibéket.

A Nyilas nagy égi vadász, 
nyila hegyes, szeme tűz,
vadat nem űz, halkan danáz,
csendben figyeli a Szűz.

A Vízöntő amforából
önti már a friss vizet,
elfáradt – a forrás távol –,
s aki szomjas, tán fizet.

Oldalak