Blogok

Fényárnyék határán

Beküldte titus56 - 2017, február 6 - 20:31
Fényárnyék határán
 
Sötétbe simult a nappalok ránca,
halványfény csillagok közt békére lelt,
fényszőttes árnyékok örök románca,
a halkuló idő együtt énekelt
pasztell színeivel a mindenségnek,
itt-ott felbuktak még nappalos zajok,
de bontja szirmait lassan a lényeg,
a csend, amivel magam viaskodok.
Beledobbannak eleven titkaim,
mint szentjánosbogarak úgy izzanak,
és tovalibbennek a csend karjain,
üresen táncoló hangtalan szavak.

Új idők

Beküldte hubart - 2017, február 6 - 18:44

Szúrágta utazóládámról
lehullnak a cifra veretek.
Az idő leltároz, átszámol:
voltak itt kamatok, kenetek…

Kopik a külcsín, de nem bánom,
már csak a belbecs, az érdekel,
fénylik még tinta a pennámon,
de skiccek itt már nem férnek el.

Dolgozik suttyomban sok érdek,
születnek másféle veretek,
téma és gond is van temérdek,

megosztom, amim van veletek.
Kutatom, amit még nem értek,
s megőrzöm azt, amit szeretek.

Apámnak

Beküldte hzsike - 2017, február 6 - 15:57
H.Gábor Erzsébet
Apámnak
 
Anyám, azóta szótlanabb;
szemébe mindig könny szökik,
s barázdált arcán gyöngyözik -
drága az idő, elszalad!
 
Inged a vállfán. Úgy maradt,
ahogy azt hagytad, lógva, ott -
őrzi a régi, jó szagot,
téged idéz a pillanat.
 
Rólad mesél az esti szél.
Anyám szemében ködlepel -
ő már senkivel nem perel,
sírva fekszik, és sírva kél.
 
Hiányzol nagyon, jó apám,

Álmodozók

Beküldte Szepesi Zsuzsanna - 2017, február 6 - 15:56

Álmodozók

 

Eggyé simulva ülnek a parton,
hajuk sátorát fényezi a hold…
A lány vállára terített karton
fakó színébe ezüst cseppet old.

 

Törékeny csendben lobbanó vággyal
a lezárt szemek jövőt álmodnak.
Izzó csókokban vallomás szárnyal…
Mindenük adják e nagy álomnak.

 

A bársony éjben megtalált öröm
kopott gúnyában is rájuk feszül -
most nem fáj semmi… A vérkörökön
lüktető féltés már nincs egyedül.

Az utcán

Beküldte Csilla - 2017, február 6 - 00:10
 
 
Nyugalmas fénye gyúl a szűzi estnek,
s a Láthatatlan csöndje földre száll,
a csillagok ma halk imát rebegnek.
Nem hallja ember; hinni gyönge már.
 
Gubóba zárja végtelen magánya
s mint óriásbáb rója holt körét,
kicsinységét is észrevenni gyáva,
amerre lép: csak fájdalom, sötét.
 
Pedig jövője és a múltja égi,
vállát simítja csend-neszek hada,
egy pillanatra tán valóban érzi,
hogy fény az útja, s nincsen egymaga.

Még egy hétig ötvennégy

Beküldte lnpeters - 2017, február 5 - 22:36

Még egy hétig ötvennégy...
Irigy Idő, hová mégy?

Bár kávézni ment a Tél,
Az elmúlás nem henyél.

Amikor tud vermet ás
A fekete mikulás.

Még egy hétig ötvennégy,
Ilyenkor ritka a légy.

Ásít az öreg bokor,
Csupán állapot a kor.

Álmot őrizz, Reményt végy;
Még egy hétig ötvennégy...

Állomások

Beküldte hubart - 2017, február 4 - 11:54

A szép menyasszony unja már a fátylat,
feladni kész a szűzi lét havát,
alóla szíve dobbanása áthat,
szelíd szemén a nászi láng csap át.

Tavaszra tarka öltözékre vágyik
szerezve lenge, báli zöld ruhát,
redős uszályt egész a láthatárig, 
bejárni véle vágya zegzugát.

Amíg az őszbe hull a bús enyészet,
hajába fest a sárga hervadás,
de még csöpögtet ajkainkra mézet.

Ha csíp a fagy, akár ezer darázs,
befed puhán a hófehér igézet,
enyhet talál a hamvadó parázs.

Vízöntő sártengerében

Beküldte lnpeters - 2017, február 4 - 00:01

Vízöntő sártengerében -
Fagymentes, relatív éden.

Fagy kínozta a világot,
Mára a jég sárra váltott.

Száraz ágat tépdes a szél,
Az enyhülés - bokáig ér.

Vízöntő sártengerében
Fordul minden - ahogy régen...

Fordul Múltra, vagy Jövőre,
Sodorja azt, aki dőre.

Akiben meg van Akarat,
Vagy meghal, vagy - Szabad marad.

Vízöntő sártengerében
Ott a pokol;
Ott az éden...

M/elegendő

Beküldte Sztancsik Éva - 2017, február 3 - 20:41
(Sugármelegben)
 
Lemosolygott Isten.
Elhúzta a függönyt,
azt a fodros szélűt...
hogy ide tekintsen.
 
Kivirágzott minden.
Hóvirágot leltem
jácintokkal, bennem.
Csodámat érintem.
 
Küldött vagy, egyikben.
Leszakítanálak.
Félek, hozzád halnék.
Szirmod belső ingem.
 
Lemosolygott Isten.
Sugarakat fényez.
Tanú kell tervéhez,
melegséggel átfog.

Oldalak