Blogok

Constance ragyogó jelenség volt. Ha végigvonult a bulváron, kigúvadtak a férfiszemek. A hosszú combok selymesen villogó, férfikezek után kiabáló bőre, a szűk szoknyán áthullámzó, ingerlően domborodó fenék, a dekoltázsból csaknem kibuggyanó gyönyörű feszes mellek mindenütt felkorbácsolták a szenvedélyeket.

—–

Constance a távoli Vancouverből jött, korábban senki sem ismerte. Valami milliomos lánya lehetett - legalábbis ezt rebesgették róla. A gyönyörű lány Miami tomboló napsütésében kivirult, úgy mozgott, mintha mindig is itt élt volna.

Ő volt a Szépek Szépe.

Ana Blandiana
   Anyám
   (Mama)
Anyám,első temetőm,
Forró sötétség,
Annyi elhagyott,buta türelmetlenség,
Miközben minden röge
Földednek
Ellenzi a céltalan távozást.
Megbocsátod nekem valaha
A siettetett feltámadást,
Ami elszakított tőlem,
Mert fény a fényben
Közelít egy másik halálhoz.
Egyre hűvösebb van,
Átjár az idegenség,
Mint ahogy felszállás közben
Megtisztul utánam az út.
Olyan hosszú a távolság hozzád,
Hogy templomokat lehetne emelni,
Hogy közelebb hozza egymáshoz

"Az ágy közös, a párna nem",
az álmaid nem őrizem.
Lehetne szép a holnapunk,
ha karba öltve álmodunk.

Millennium színes csokra;
Egy ország tört -
Szilánkokra...

Se győztes, se vesztes nem ép,
Még ma is sebez a cserép.

Zötyög a vén idő-kerék,
Múlt gyertyája lassan leég.

Vén kárpáti eső csepeg;
Áznak Trianon-cserepek.

Ködbe foszlik mind, ami szép;
Ázik önbizalom-cserép.

Tehetség önzéssé vakul;
Szétszéledni - céltalanul...

Forog, nyikorog a kerék,
Kopog milliónyi cserép.

Csökött kisország-fóbiák...
Sóhajtanak útmenti fák...

Nemzetet bomlaszt a sanda
Globális pénz-propaganda.

KÉTSZÁZÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

Szóljon tovább a vers:

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás',
mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék.”

Így folytatódik.

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Ledér szellők táncot ropnak,
sellőkacaj csobog át
az ég vizén, míg én itt lenn
– képzeletem, ne légy hűtlen –,
szende földi asszonyomnak
lopkodom a mosolyát.

Mítoszhívő hitetlenség
Száraz ágra koppan,
Istenben nem hisz, csupán a
Gyilkos vadkanokban.

A szkepticizmus a mítosz
Testén papírjelmez;
"Integrálódik" a vadkan -
A történelemhez.

"Kutatják" a vadkant;
Mi a "szükségszerű" benne,
Sose kelljen igazságra
Ébredni helyette...

ÖTVENHETEDIK RÉSZ

Összeomlásom teljes volt. hatalmas, fojtogató gombócot éreztem a torkomban, szememre őrjítő hályog ereszkedett.

Farkasasszony leült, mellém, letörölte homlokomról a verítéket, megitatott friss vízzel, és belém kényszerített néhány falat ennivalót.

Néhai Jacques Derrida
- Isten nyugosztalja! -
Tudta, hogy sok posztmodernnek
Nagyon sok az alja.

A filozófiával
Nem szokott tréfálni,
Tudta, hogy nem a Hitet kell
Meg-dekonstruálni.

Sose volt számára szent
Sem dogma, sem akta,
A pókhálós doktrínákat
Rendre kikacagta.

Néhai Jacques Derrida
Bölcsen vette észre;
Hajlik az emberi ész az
El-különbözésre.

Elő is tűnt azonnal,
Ahogy megkotorta,
Szakállas "objektívségek"
Szubjektív mivolta.

Esőben ballagunk
a magányom meg én,
<

Marion Davis 2011-ben élt. Kora nyár volt, és a Takla-Makán sivatag groteszk módon sivár homoktengere felett dühödten tűzött a Nap.

Déli irányban homokdűnék végeláthatatlan sora húzódott a szürkéskéken gubbasztó ég alatt, az egymásnak támaszkodó sárgás homokhalmok fenyegetően sötét árnyékokat vetettek a közöttük húzódó völgyekre.

Marion Davis huszonnyolc éves régész volt, egy hete tartózkodott Hszincsiang tartományban, ahol a brit-kínai tudományos együttműködés keretében egy talányos nép sírjainak feltárásában vett részt öt társával együtt.