Elhagytam az ötvennégyet,
S még mindig ízlik az Élet.
Van Családom,
Feleségem;
Miattuk érdemes élnem.
Szélmalommal sose vívok;
Királyi jókedvből írok.
Mint a legtöbb magyar ember,
Élek - túlerővel szemben.
TIZENHETEDIK RÉSZ
„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”
BBC
2015. október 6.
16 00
Belső közlemény
Három budapesti tudósítóval is megszakadt átmenetileg a kapcsolatunk. A ferihegyi repülőtér egyetlen gépet sem fogad, a városban fegyverropogást hallani.
Akinek van ismerőse a városban, próbálja felhívni!
XY
Főrendező!
Tiszta lelkek tükre ragyog,
lágy fodrot vet bűvkörökbe;
enyém vagy, s a tiéd vagyok,
így marad ez mindörökre.
Mint a vízbe csobbant kavics
hullámai partig érnek,
de ha nem jól dobom, taníts,
a szelíd hab közös érdek.
KÉTSZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ
Nézem tovább a verset. A következő etap:
„Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,
láttam, egy szónok ordibál:
csak keze van, mit égbe lökhet,
mert bár a múlt merő öröklet,
miért, hogy sorsa íly fatál',
s csörgőként rázva csontos öklet,
azt hiszi, megdeterminál?”
Ez igazán „különös kevercs”. Nézzük meg részleteiben:
„Ezernyi fajta népbe töppedt,”
Ma éjjel a Hold oly
sápadt, hideg fénye
nem szárítja könnyem.
Elfogy életemnek
rövidke fonala,
s csak a két kezemnek
üresen csapongó,
torzó csontja csörren,
a semmit ölelve.
Panaszra nyílik már
a szám, de fékezem,
hisz nincs ki meghallja,
és reményt nyújt nekem.
A magány itt kísért,
körbefon e csendes,
boldogtalan órán,
s tán túl rég nyomorgok
agyam börtönében.
Tél – tavasz peremén borús napok
bandukolnak üresen, fénytelen.
A napsugár hol rejtőzik vajon?
Viharfelhőt sodornak a szelek.
Hazát, otthont elhagyó emberek
sokasodnak egyre határokon.
Arculatot vált’nak a nemzetek,
a kelet nyugatra zarándokol.
Kering a Föld a megszokott pályán,
de egyensúlyt vesztve már meginog.
Harc-feldúlt tájak búsongnak árván,
Vízöntő Jövőt keres,
Hullanak a percek,
Hiába is zúgolódik
A Pénz - vagy a Herceg.
Dollárgőzben fuldokol
A jelen-ködteste,
Dzsihádba botlott a Mammon
Hatalmat keresve.
Szirénének hívogat,
Csőlátásra kérve,
Rossz, kehes massza-jövendőt
Kínálna cserébe.
Vízöntő Jövőt keres,
Zúdul a víz árja,
Eljövendő csillagóra
Tett-hőseit várja.
Akarunk-e élni még?
Merünk tenni végre?
Bátorkodunk végre egyszer
Felnézni az égre?
Mysty Kata
Mint egy...mint cél
Örömből mindig új öröm fakad...
Lelkében annak, 'ki abban szabad.
Örömhírt hozni; mint egy kézfogás,
mint egy szívből jött, "szép jó éjszakát!"
Köszönet szava, nem lehet fukar,
A hálahiány rőt őszi avar,
Ha "örömzsákja" megkopott, lyukas...
Az Élet útján csak potyautas!
Ma nem talál az édes álom, ó pedig,
a vágy hevét idézni néha jólesik.
A "nincs jövő" sötét verembe lépeget,
de mégis őrzöm én a jót, a szépeket.
NEGYVENKETTEDIK RÉSZ
Lélekszakadva loholtam Holdsarló keresésére. Közben látnom kellett, hogy pokollá változott a város.
A szellő sír, ha beborul,
sűrű ködöt pipál a hegy,
szellő, orkán: nem egyre megy.
Egyik rombol, másik nézi,
a nap fényét ingyen méri.
Szellő kell a napsütésben,
mindig frissen lengedezzen!
Mysty Kata
Oly jól esik...
Élvezem bentről, de nem úgy kintről ...
"a Tyúkanyós az ejh, mi a kőn"
Csepegő a csap,hangjában harag.
Oly jól esik - Neki, ha esik!
Az ég és föld is oly szép-tevők...
Mondhatnám így, - hogy "kékítők"!
Folyton mos ránk a szorgos idő!
Sok folt úszik el semmittevőn!
A pocsolya, ha tócsába ér,
a szapora szem árterén...
részegítő, napra kész!
Ittasan botorkál e földi lét!
Csak sír, sírdogál az elázott,
a bús világ már csak átkoz.
Februári napsütésben
Sóhajt minden ág,
Pocsolyák tükrében nézi
Magát a világ.
Tél végén figyel a Jövő
Láthatatlanul,
Tavalyi konzerv-reménység
Talán kivirul.
Az évszakok vitájában
Isten nem ítél,
Csak nekünk kell elhinnünk, hogy
Véget ér a Tél.
Februári napsütésben
Álomfény időz,
Azt mutatja, próbatétel
Volt a Tél, s az Ősz.
Magamba szállok itt, a méla éjeken,
s a régi napjaink idézi énekem.
Sután feléd hajolva szádhoz értem én,
pironkodott a hold a kerti fák hegyén.