Sólyom vagyok, éhes sólyom,
prédára les sóvár szemem,
rejtőzz hát el, Isten óvjon,
karmaimat most rád fenem.
Szárnyam, itt a szelek hátán
kereng, körét büszkén rója,
magam vagyok tán a sátán,
a szelídek megrontója.
A dráma a gyomorban kezdődött,
s rágta magát beljebb a belekbe -
kínt hasított, étvágyat temetve...
minden ebéd beteg lett, fertőzött.
Száműzötté vált a szép, halódott,
helyébe csúf, deformált kép lépett -
torzult, groteszk világba rém révedt...
és becsapva önmagát - űrt pótolt.
.....
Reménytelen embermás öltözz át!
Lélekrongyod vesd tűzlék hevébe! -
Hittel varrass, szabódat cseréld le, s
fércelni sem tudhat majd az önvád.
HUSZONHARMADIK RÉSZ
- Téged kereslek, Rebetelk.
- Ha azért jöttél, hogy engem munkára nógass, hát bátor ember vagy, de jobb, ha távozol!
- Azért jöttem, hogy meghallgassalak!
- Zavard el, Rebetelk! – ordította az egyik óriási termetű rabszolga. – Ez is a gazdagok kutyája! Zsoldos pribék tipródik ott mögötte!
Pergamenszín levelekre
vérrel írt a szelíd ősz,
tapintatos, sose nyegle,
korosodó, jó dizőz.
Névjegykártya az a levél,
mellyel bejelentkezett,
a színpadon ő is megél,
sőt, kivágja a rezet.
SZÁZKILENCVENEDIK RÉSZ
A nemzetállam számos támadást kapott az utóbbi időkben. Túlhaladottságát, korszerűtlenségét emlegették, számos alkalommal próbálták nagyon rossz színben feltüntetni.
Nem érdemes vitatni, hogy nemzetállam a maga ideális formájában sohasem létezett, és nem létezik ma sem.
Az ostorlámpa-fény lecsorog,
hervad a Nyár alatta.
Még bő szoknyában ott kuporog,
de háta hideg fémnek feszül,
szíveket koldul a marka.
Vörösre szívott juharok, szilfák
levele alél földre.
Pőrén bújnak a kerti nimfák,
Borzongás ölel, esteledik,
a folyó felől fúj,
s apró szúrásokkal csíp a szél.
Ősz van – minden lélek törött;
Sharia a kapuk előtt.
Tömeget hoz Korán hátán
A sunyi, koravén sátán.
Ősi muszlim csodafegyver:
Vad, végtelen embertenger.
A világ ködbe öltözött;
Sharia a kapuk előtt.
Sok ezer eleven fegyver,
Követ, vagy gyermeket emel.
Dönget képzelt jólét-falat
Sok ezer kéz,
Egy akarat.
Európát megvívni jött;
Sharia a kapuk előtt.
Nem nézik, hány bábu vész el,
Sátán állt össze
A pénzzel.
Kóbor cica ballag felém,
olyan csapzott, ványadt szegény.
Szívem dobban, úgy sajnálom,
reggelivel megkínálom.
Nyújtom felé két kezemmel,
de neki az én ujjam kell.
Belé harap, meg is karmol,
vérem fröccsen, abból majszol.
Ej te cica, túl mohó vagy!
elijeszt’lek bús jajszóval.
Nem vagy veszett, azt remélem,
e kalandot tán túlélem.
Schvalm Rózsa
(2015-09-29)
Betört egy front hívatlanul,
szeptember már ríva tanul
elviselni hideg esőt,
szelet, szoknya alá lesőt.
Faképnél hagyott a nyarunk,
nem kérdezte, mit akarunk.
Nem törődött dőlő érvvel,
hogy a dűlő szőlőt érlel.
ÖTVENKILENCEDIK RÉSZ
A nádor azonban eldöntötte, hogy a rendelkezésére álló hadat a lehető legóvatosabban használja fel. Zrínyi Miklós ellenkezése dacára úgy döntött, hogy Babócsát veszi ostrom alá, és a diverzió eszközével vonja el a budai pasa hadát Szigetvár alól.
A nádor nem bízott abban, hogy a parancsnoksága alá rendelt hadak képesek volnának zökkenőmentesen együttműködni egy nyílt döntő ütközetben. Az ő szemszögéből nézve kétségtelenül ez volt az optimális döntés.
Mégis Zrínyinek kell igazat adnom.
Egyedül unatkozom az üzletben,
mert nincs otthon egy falatnyi kenyerem.
Nem szolgálnak ki a drága asszonyok,
veszek én a polcról, és elrohanok.
Azt hiszi a világ, hogy tolvaj vagyok:
éhen halni ártatlanul sem tudok.
Családomért feláldozom magamat,
húst szerezni bejárom a boltokat.
Gyanús személy vagyok így a városban,
félelmemben sokszor elsírom magam.
Azért edzek, hogy érzékeny ne legyek,
ezután is kell szereznem kenyeret.
Jól élünk, a családom elégedett:
gyermekeimnek hozok édességet.
A világosság idejét hittem,
s vérholdat árny takart.
Jeleket küldöz folyvást az isten,
föld reng! ház dől! sebesültek sitten –
ez az, amit akart?
Tegnap árvíz volt, és cunami ma,
tájfun. És bomba hull.
Nem elég neki már sárlavina,
Betört hozzánk az Ősz-sereg,
Vén fák esőkönnye pereg.
Hull a sárba levél-adó,
Ősz – az új betolakodó.
Mindent eláraszt bús hada,
Szaporodik a pocsolya.
Betört hozzánk az Ősz-sereg,
Vén halál sárban hentereg.
Nyarat oszlat, vált ködökre,
Azt képzeli: mindörökre.
Ősz, a sanda élet-kufár
Vén fanatikus Télre vár.
Betört hozzánk az Ősz-sereg,
Nyár-lelkünket kísérti meg.
Nem vendég. Világát hozta,