Sátorlapra hullt az éjféli homály,
mécses lobbant, olaj lángja gyulladt már.
Holofernész szeme tűznél ragyogóbb,
ahogy leste Judit ajkáról a szót.
Jó uram, rőt borral töltsd ma poharad,
tiéd leszek. Pihenj, engedd el magad.
Irigyel már a fél város,
rajtunk csámcsog a pimasz,
hogy e viszony tán már káros…
Én tudom, hogy nem igaz!
Egy kisördög fúj rohamra,
míg pörögnek a dobok,
nyíllal átlőtt a szívkamra,
a szemedben láng lobog.
NEGYVENEGYEDIK RÉSZ
Horváth Márk már márciusban megpróbálta megerősíteni az őrséget. Azt jelentette, hogy a várban még hatszáz gyalogos sem szolgál, a védelemhez ez nagyon kevés. Ezzel természetesen az illetékesek is tisztában lehettek, de ez még nem jelenti azt, hogy tüstént intézkedtek volna a vár megerősítéséről.
Leginkább ígéreteket kapott.
Továbbra is Nyárban élek,
Vannak még tervek, remények.
Nem jártam be a világot,
Az Isten mégis megáldott.
Röfög az ócska busz-konda;
Kétórányi út naponta.
Bádogmadáron nem ültem;
Képzelet szárnyán repültem.
Továbbra is Nyárban élek;
Körülvesznek elmúlt évek.
Mindenütt, amerre látok:
Régi, s mai Tanítványok.
Tiszta arcok, tekintetek,
Tiszta kezek integetnek.
Eprek éltem kosarába;
Egy évem se telt hiába.
Szikrázott a Nap azon a délután,
felvettem a kedvenc virágos ruhám;
hajamban méh dongott, így töltve kedvét,
hasamon rózsát kergettek a lepkék.
A szomszéd réten hajlongott sok pipacs.
Szellő úr szisszent: ez vadvirág, ripacs!
Csitt legyen! intettem, ne lármázz, szentem.
Hozzájuk megyek, hogy bájam terjesszem.
Szerény, vérhajú, hamar-hulló élet...
sajnállak, hiszen oly hirtelen véged.
Gondoltam valamit, csak maradj tovább:
hangolj lelkemből daloló csalogányt.
Nem olcsó a
kegyelem,
mindig elég,
- csak bennünk
elégtelen...
Csak bennünk
elég legyen!
Nem olcsó a
kegyelem,
és hogyha van,
nem saját
kis érdemem...
nem saját,
s nem érdemem...
Döcög a posztmodern-szekér,
ritmustalan rí a kerék,
kár a tékozolt percekér',
kínnal nyög a szekérderék.
Szállj le gyorsan, még mielőtt
ez a kocsi sárban reked,
vagy kirázza az agyvelőd,
s az árokban nyakad szeged!
Kui János
Pünkösdi harangszó
Pünkösd van, vasárnap,
zúgnak a harangok,
hívnak a templomba.
Indulok, elmegyek,
biztosan ott leszek,
hogy lelkem tisztuljon:
úrvacsorát veszek.
Jézus teste, vére
megerősít engem,
bűnömtől megtisztít:
övé az életem!
Hannibál nem félt a túlerőtől. Az utolsó kivételével minden jelentős ütközetét megnyerte, és mindig túlerővel szemben.
Az i.e. 216-ban Cannae mellett vívott csatában az újkori német hadtudomány a túlerőben lévő ellenség bekerítésének és megsemmisítésének iskolapéldáját látja.
A csata reggelén Hannibál fellovagolt egy dombtetőre, hogy szemügyre vegye a harcra készülő római sereget.
Vele volt többek között egy Giszkón nevű alvezére is.
Sötét éjszakában az ember hiába
vet bő betűmagot papírbarázdába.
Termékeny talaj kell, jó gazda, szemharmat,
íriszfény: fakadjon sarjú(b)irodalmad!
2015. máj. 24.
Illatod hozza felém a lenge szél,
partodra hív, oly kedves az érintés.
Amint nézem a hullámok gyöngy-fodrát,
érzem Ég s a Föld rejtélyes összhangját.
Tó tükrén, mélység – magasság összecseng,
visszfényében a napsugár elmereng.
Arany csillámait szórja pazaron,
a ragyogó, bíbor fényű alkonyon.
Fényhídját, homályba vonja az este,
leomló sugarát hegy mögé rejtve.
Hullámok monoton, lágy csobogása
súgja, végéhez ért a séta mára.
Schvalm Rózsa
(2015-05-21)
Eső volt,
Most sóhajtozik a kert,
A tócsák tükrén huncut fény ragyog;
Itthon vagyok.
Madárcsicsergés,
Csendes nyugalom;
Alszik a vén Idő a vállamon.
Borult az ég,
A napfény tétova,
Vízcseppel ragyog a virágokon
Anikóm kéznyoma.
A békesség csendesen gomolyog;
Itthon vagyok.
Lombok sűrűjében fáradt ágak bújnak,
leveleik zörgők, napszítták, fakultak.
Hogyha megtehetném, kihoznám a fényre
simogatva mindet, egyenként becézve.
Könnyű sóhajokba álmuk terhét merném,
madárdalba reggel s minden áldott estén
emlékező szívbe, mert az örök nyárnak
ti vagytok tudói, hajlott hátú ágak.
Keresek egy hangot az éterben régen,
mi legszebben súgta a nevemet nékem;
de nem hallom sehol, nézhetek bármerre,
ez a lopkodós Sors útközben elcsente.
Mást is lopott tőlem: álmokat, vágyakat,
számos derűs évet, mely múlton átszalad.
Nem hagyott egyebet, mint Meztelen Hitet;
gyorsan öltöztetem, mert a Jelen siet.
Adok rá egyszerű, sallang-mentes ruhát,
ékszer-permet gyanánt illat-levendulát;
díszítem mosollyal, igaz, kényszeredett,
de mit várjunk attól, aki reményvesztett?
NEGYEDIK RÉSZ