Blogok

(egy segédszínész álma)

HARMINCNEGYEDIK RÉSZ

Mi történt?

Megérkezett a katonák hosszú ideje elmaradt zsoldja. A kiéhezett, lerongyolódott emberek fellélegeztek, izgatottan gyülekeztek.

Csakhogy…

A pénz felháborítóan kevés volt, töredékét sem fedezte a hátraléknak. A kamara még azt se fizette ki, amit a kapitány a saját pénzéből előlegezett a katonáknak. Kerecsényi kapitánynál betelt a pohár.

„Ez semmi, ez nem fizetés… Őfelsége lássa, hogy kit küld ide a várba, mert én bizonnyal tovább nem tartom.”

  Mysty Kata
Ugribugri -  füle tapsi

Nyuszi bujkál, feje tele,
Szeme azúr, színe pezseg,
Itt a húsvét, szíve remeg,
Sok dolga van, s lesz elege!

Ki-kitöredeztek fogai a napnak,
már csak vicsorognak, nemigen harapnak.

A tél kedve kitelt. Hosszú álmok éje
nem kap újabb hitelt, nincs rá több esélye.

Ne hordjon már össze itt több hetet – havat,
fényt kíván az ember, zöldre vágyik a vad.

Ócska, vén buszunk, az Idő

Néha rohan,

Máskor áll,

Árnyas halál-stációknál

Pár utas mindig leszáll.

A legrégibb Barátom is..

Szerdán temetik talán…

Jó ember,

Férj,

Apa voltál;

Béke Veled,

Matyikám…

Huszonöt éve láttalak,

Robogott a busz velünk;

Következő életünkben

Talán…

Jót beszélgetünk.

Ócska vén buszunk, az Idő,

Hegyeken és völgyeken;

Elmarad a megélt Élet,

Jön a Hit,

S a Bölcselem.

Burokba szültek, amit felzabáltam,

én vagy a sors, nem mindegy az, melyikünk?

Kivétel lettem mindig a szabályban,

komor derű, beszegezett hegyi kürt.

Rossz választások zátonyai között

próbált anyám a járt mederbe lökni,

fortyogó habra olajat öntözött,

csontvázak bűzét takarta a kölni.

Egyszer csak nem volt. Álltam ifjan, pőrén,

kezem-lábam mind koloncokkal tele…

Azt hittem addig, véletlen ernyő véd,

pedig keze volt, májfoltos, vén keze!

Csendes a szél ma, lám a tekergő,
lombba, ha bújik Nap sugarával,
hangszere hallgat: lantja az erdő.
Halld: csak a dal szól: drága madárkar.

Ebben a dalban szív szava lüktet,
téli borongás messzire szállott,
alkot az Isten: életet ültet,
fűbe, virágba új tavasz-álmot.

Rebben a pillám, ébred a lelkem,
Nap aranyával újra beteltem.
S versben a ritmus gondolatokból

szót üde szóval táncba igazgat.
Bennem a lélek így vigadozgat,
s rímre, ha rím lel, zengve harang szól.

Valamikor a XV. században a pápai hadak Anconát ostromolták. A város védői makacsul kitartottak, nagy veszteségeket okoztak a támadóknak.

A fegyver, amit a védők mesterien alkalmaztak, a kézi ágyú volt, azaz a puska. Alig hasonlított mai utódaira. A legtöbbje csak ormótlan vascső volt, és gyújtózsinórral sütötték el.

Gyász felidézi az Elhunyt élete fényeit, árnyát.

Gyászban az Eszme találkozik össze a lelki egésszel,

mit kisugároz a képzeletünkből a sok közös élmény

elszigetelt sokasága, a régi letűnt fiatalság

képeinek, mit a létszakaszoknak a filmje vetíthet.

Jóakarattal adom ma az enyhe tanácsot: Ügyelj rá!

elszomoríthat a gyásznak az eszmei volta, de mégis

gyászdalod áldja szülőd, aki boldogan élni kihordott!

Lelke maradjon örökre körötted ügyelni családod!

Gyászteli áldozatunk szomorú, komor ünnepe: Búcsú!

Acsarkodó böjti szelek,

A világunk mitől kerek?

Szubkultúra-nyúlketrecek;

A világ-ereszték recseg.

Mai trend globálra fajzott,

Dollár eszik világsajtot.

Acsarkodó böjti szelek,

Hajléktalan a Szeretet.

Fukar anyagi nyereség

Zabálja az ember eszét.

Torony hegyén fehér kendő;

Aszalódik a jövendő.

Acsarkodó böjti szelek,

Bármi is jön – már közeleg.

Csapzott jövendőt rejtenek

Rossz buta, seszínű szemek.

Széles a nagyvilág, Emberek,
de öröm nyomában jár a bú.
Amíg az akarat szendereg,
addig az álmunk csak zárt kapu.

Megvirradt. Ébredni kéne már,
hiszen a feladat rengeteg;
nézz csak szét, új tavasz fénye vár,
mozduljon mind, aki nem beteg!

SZÁZHATVANHARMADIK RÉSZ

Vajon rendelkezik-e a költő személyes emberi autonómiával? Ha valóban alkotó művész, nyilvánvalóan rendelkeznie kell vele. A válasz magától értetődik. A kérdés nevetségesnek tűnik, de itt és most fel kell tennem, hiszen számos olyan botcsinálta „elmélet” van forgalomban, amelyek ennek ellenkezőjét sugallják.

Ott rejtőzik a baljós ég fölött,

A harsány reklámszünetek között,

A hazug, kincstári mosoly mögött,

A ronggyá szakadozó idegekben

Közéleti patvarkodásban rebben,

Üres tekintetekből vigyorog.

A Jelen buta, süket peremén

Várakozik

A Rém.

Az ostobaság csillaga ragyog,

Egyre butulnak

A hétköznapok.

A fáradt Idő görcsösen pereg,

Vámpírok,

Szörnyek,

Farkasemberek

Acsarkodnak gyermekeink agyában,

S a jövő

Véres foggal

Vicsorog.

Egyszer hangyát álmodtam

angyal-őrzött álmomban;

utat vesztett, jaj, szegény,

fűben fekve lestem én.

Az út porától kopott,