Mi a minőség?
Szánalom?
Tűnődni fonnyadt láncokon?
A szánalom – önsajnálat,
Önmagába belefárad.
Mi a minőség?
Kényelem?
Hörögni puffadt kéjeken?
A kényelem – mű madárdal;
Töltekezik önmagával.
Mi a minőség?
Hivatal?
Amit a köz annak akar?
A hivatal papírt áldoz,
Imádkozik – önmagához.
Mi a minőség?
Tananyag?
Szintetikus elme-abrak?
A tananyag – holt mágia;
Kifilézett szó-múmia.
Elsöpör a vég...
Életünk véget ér!
Ettől csak az fél,
aki nem úgy élt,
hogy egy merész
álom, s a messzi cél...
és nem az öncél
vitte, vezette
át ezen világon!
Megpihen, 'ki élt,
hátra már nem néz,
s mint " EGY-ünk "- halt - mindenkiért.
A gondolat vezér
figyelmünket
az itt maradóra
fókuszálja,
akinek sokkal nehezebb,
elviselni ezeket!
Ünnepel ma Nemzetünk,
hálát dobban a szívünk.
A múlt dicső szelleme
tölti be a lelkeket.
Hős vért izzadt ez a föld,
hogy legyen szebb, jobb jövőnk.
Őrizve a Szent Hazát,
hol a magyar hont talál.
Országhatár bár szűkült,
emlékezés nem szürkül.
Elmosódik a határ,
jelenkorunk színpadán.
Nézzünk fel a kék égre,
áldást kérve e népre,
hogy felettünk mindenkor,
Béke Napja ragyogjon!
Schvalm Rózsa
HARMINCEGYEDIK RÉSZ
Tojgun pasa célhoz ért. Most már csak a várat kellett volna elfoglalnia.
Módszeresen kezdett az ostromhoz. Csapatait nyugatról az Almás-patakig félkörben táboroztatta le, a vár kapcsolatainak elvágására kisebb erődöket emelt, még a Szigetvártól nyolc-tíz kilométer távolságra lévő görösgáli palánkot is őrséggel látta el.
Amikor körbejárta a várat, megrökönyödött. Számos olyan létesítményt talált, amelyekről nem tudott, amelyekre nem volt felkészülve.
Egy hogy’ lehetséges?
Mysty Kata
48-as - "Szóló"
A Várt tavasz volt,
és Nemzeti színfolt!
Mindig kihajt, 'mi évelő...
Ha apró is - felnő.
Nemzeti Színtől
megszépült a tavasz!
Akkor!Virradatkor!
Hazánk kivirult,
arcán Fény pirult.
- Felhőként szállt el
a szabad madár...
Utódot nemző, s a Jövendőt!
Szent tavasz , - hozz,
hozz vidám zeneszót,
szélben is hallhatót!
Sarjadjon életmondó!
Ünnep volna jó!
Örömdaloló utódot nemző...
és bölcsebb Jövendő!
Rügyfakadás idején…
Újul a tér,
Frissül a vér,
Tágul a tél
Meg a dér,
Rügyfakadás idején…
Rügyfakadás idején…
Dugja fejét a virág,
Rólunk szól a világ,
Újra a Lét közepén,
Élet legtetején,
Rügyfakadás idején…
Rügyfakadás idején…
Gyűlnek a vágyak,
Tűnik a bánat,
Virradatok peremén
Csillog a hajnali fény
Rügyfakadás idején…
Rügyfakadás idején…
Fénylő Lét közepén,
Szent Élet tetején,
Kui János
Megmarad a pillanat
Csitulj el szívem
ne verj oly hevesen,
Halhatatlan szerelem!?
Álom, hozd el énnekem!
Érezzem is - szívemen,
milyen jó ezt éreznem!
Halhatatlan szerelem
békességed lesz velem...
Örök öröm - édesen,
el nem veszik, Kedvesem!
Halhatatlan szerelem
nem epeszt, ha epedek...
Szózatával simogat,
nem rejthet el titkokat.
Az emberi kultúrában ez az egyik “kérdések kérdése”. Sokan sokféleképpen feleltek rá.
De olyan különös választ kevesen adhattak rá, mint egy bizonyos Professzor P., akiről az 1870-es porosz hadsereg tábori fősebészének emlékirata beszél.
A derék tanerő a következő kijelentésre ragadtatta magát:
- A lélek egyesek szerint halhatatlan, mások szerint meg nem az. Azt hiszem, mint minden másban, az igazság itt is középen van.
Idő ködébe fúlt a múlt,
a nemzet álma porba hullt.
A bamba nézi, ácsorog,
s mi rongy fedélen ott lapult,
az olvadék ma rácsorog.
Szavaim magvetéséből
néhány szó útfélre hullott,
kismadárkák csípkedték föl,
magnyi sorsuk ennyin múlott.
Más szavak meg köves földbe
estek, és kikeltek gyorsan,
de gyökérzet nélkül gyönge
hittel elszáradtak sorban.
Megint mások szúrós bogáncs
közé hulltak, s velük nőttek.
„Egyre megy – mondták -, rá se ránts!”
S a gazok elnyomták őket.
A többi szó jó talajba:
szívmély barázdákba esve
verssorokká sarjadozva
szárba szökkent, kalász-versbe.
Napsütés már volna talán,
De a Tavasz?
Túl a csodán…
Télben van ezer hivatal;
Állítólag mind jót akar.
Aprólékos, gondos sátán
Vigyorog hóbuckák hátán.
Napsütés még volna talán,
Tavasz?
Túl a vágyak falán.
Télben profitvarjú károg,
Az égen halál szivárog.
Drótos fülbe zörejzene;
Marad a Tél – mindörökre.
Festett pinty műanyag ágra;
Tévé buzdít butaságra.
Ha nincsen jövő-dallama,
A Tavasz – csak matéria.
Cigány isteneket megszégyenítve
vagy pogány. Te Dionüszoz! Mámor ura!
Te sápadt, groteszk tinédzser. A fura,
csontos ujjaiddal matatsz az én ívbe
feszült gerincemen. Bőr, s csontok ízes
találkozása. Vörös ujjpercek, puha
hús. Szádnak vér és füst íze van. Suta
kezednek én vagyok csak egyetlen dísze.
Bagatell gyermek férfinek érzi magát.
Hajnal. Pasztellnyalábokból szőtt az ég,
langyos esők elmossák a tegnap sarát.
Bimbók pattannak, rügyek bomlanak, s amég
SZÁZHATVANADIK RÉSZ
A költő, író státusza
v Vajon a költő, író egyéni emberi felelőssége kisebb, vagy nagyobb, mint a hétköznapi emberé?
Semmiképpen sem lehet kisebb, hiszen a költő, mint magánszemély, a hétköznapok dimenziójának is részese.
Kui János
Hangulat
Hangulat forgolódik bennem,
régen töprengek, melyik az a
forma, melyben tökéletesen
vissza tudom adni, ahogyan
már régen él az én lelkemben.
Fekete? Kékbe
Inkább Vegyül
Fehér
Sárga
Tenger
Vihart