Blogok

Mendegél az Élet,

Mindig csak tovább,

Egyre újabb esztendőnyi

Városokon át.

Némelyik aprócska,

Másik jókora,

Hűvös estén jólesik az

Emlék-vacsora.

Itt-ott ki van írva:
“Az emlék harap!”

Muskátlis kapuk jelölnek

Boldog napokat.

Mendegél az Élet,

Őszül a vidék,

Visszanézve ragyog a sok

Emlék-töredék.

Sziklás hegyoldalban

Idő hajlata,

Integet a Múlt, akár egy

Fáradt nagymama.

A Jövő, mint vékony

HARMINCKETTEDIK RÉSZ

Tojgun pasa azt tervelte ki, hogy két magas föld-fa építményt emeltet, a várfalnál magasabbra, és a tetejükre telepített tüzérség és gyalogos lövészek tüzével megbénítja a védelmet. Az ilyen építményeket akkori magyar katonai szóhasználattal „kastélynak” nevezték. Az építményekhez futóárkok rendszere tartozott.

A pasa haladéktalanul hozzá is fogott terve megvalósításához.

Ahol

az Ég a Földdel összeér, 
a bércek csúcsa hófehér,
elcsendesültek dúvadak.
A völgy ölét öntözte vér,
kövér humuszba hullt a mag.

Melegítsd át, Napsugár,

A fáradt szobákat;

Ilyenkor minden pillanat

Boldog perccé válhat.

Most születik a Tavasz,

Új remények várnak,

Mosoly-előőrsei is

Megjöttek a Nyárnak.

Erőt gyűjt a napsugár,

A hajnal se félszeg,

Reggelenként sűrűsödnek

A jókedvű élcek.

Melegítsd át, Napsugár,

Töredék hitünket,

Hadd tartsuk meg békességben

Hírünket, nevünket.

Melegítsd át a magyart,

Sok csalódást látott,

Hadd építsen békességben

A költészet olykor játékos szólabirintus:
csak egy szó kell, egy rím, egy dallam, egy fürge ritmus,
amely elkap, felkap, húz, visz, tol, és el se enged,
megragad, vonz és taszít beljebb, mindegyre beljebb

önmagamba eddig még sosem járt, titkos úton;
ahol a hideg fej nem kell, hogy a szívnek súgjon,
mert szinte magától ringat, hordoz a vers sodra,
egymásnak felelve perdül verssor a verssorra,

Kevesen tudják, hogy Johann Wolfgang Goethe valamikor színházi direktorként is dolgozott, ő volt a weimari udvari színház igazgatója.

Állását egyébként egy kutya miatt veszítette el. Nem volt hajlandó egy divatos kutyás melodrámát színpadra állítani azzal, hogy az ő színházából nem lesz – cirkusz.

Szigorú és következetes ember volt.

Egyszer valamelyik makrancoskodó színész közölte, hogy nem fogadja el a neki kiosztott mellékszerepet.

Goethe nem sokat teketóriázott vele:

Kui János

Kiáltás

Kiálts, apám, hallani akarlak,
a nehéz föld már régen betakart,
mondd el, mi történt azóta veled,
beszélj, hiába ne keresselek!
A hangodat ismerem, helyetted
nem jöhet más, de teveled együtt
várom az édesanyám. Pihentek,
ne zavarjalak? De hiányoztok
már nagyon nekem, térjetek vissza,
ígértek nektek örök életet.
Én bízom benne, és is várjátok,
ébredni fogtok - addig kiáltok!

Egykor volt népek tavasza,

Szent volt a Hit és a Haza.

Utána jött népek ősze,

Dollár lett a világ csősze.

Aztán meg a népek tele,

Anyag-hazugsággal tele.

Egykor volt népek tavasza,

Lesz valaha népek nyara?

Globalizált bankár végzet

Irt ki minden jót és szépet?

Emberségbe mély vermet ás

A profán szingularitás?

Egykor volt népek tavasza

Szent volt a Hit és a Haza…

Régi szép tavaszi napok;

Szent emlékük ma is ragyog.

Szemed nézem, nem az eget,
mert az sodor búfelleget,
nem a fenti tenger, folyó!

A derűt én tőled kapom,
a te arcod az én napom,
nem a sárga tüzes golyó!

Homály borong, égi ködfolt,
mikor sátrat ver az este

Hetvenen túl hajra az ősz dere hull,

homlokra ráncokat gyűrnek az évek.

Emlékek tengerén hullámzik a múlt,

homályba  simulnak lassan a képek.

Vén idő meg nem áll, visszanézni kár!

Míg az út el nem fogy, új nap felragyog,

boldog, kit érint az égi fénysugár.

Röghöz nem kötheti földi kincs vagyon.

Értelmet nyernek a gyors pillanatok,

gyűjteni oly kincset, ami el nem vész.

A szív és a lélek mélyére hatol,

szépséges igazgyöngy, soha nem enyész.

Engem nem érdekel, ki kiabált.
Nekem nem fontos, hogy ült-e vagy állt.
Nem kérdezem miből ivott,
Ahogy azt sem, anyja ki volt.

Számít-e, hogy miben voltak?
Számít az, hogy pont mit mondtak?
Miért ne emlékezhetnék máshogy,
Nem úgy, ahogy várják tőlem mások.

Ne mondja meg nekem senki,
Hogy: „Ma rosszkedvűnek kéne lenni!”
Nevessen csak mind, ki akar,
Úgyis tudja minden magyar:

„Meghaltak a hősök akkor.
Meghaltak a bátrak régen.
Haltak kicsit magukért is,
De legfőképpen: Értem! „.

SZÁZHATVANEGYEDIK RÉSZ

v     Lehetséges-e, hogy a költőnek, írónak a hétköznapi emberrel ellentétben semmiféle emberi és költői felelőssége nincs?

Ez természetesen gyakorlati és filozófiai abszurdum.

Az emberi társadalom alapja a személyes felelősség. Aki cselekvőképességének birtokában van, az egyben felelős is a cselekedeteiért, és az élet különböző dimenzióiban szükség esetén felelősségre is vonható.

Szavakkal harcolunk, sírjuk a holnapunk, mégis egyhelyben állunk,
becsukjuk szemünket, látva a jövőnket, nézünk, csurog a nyálunk,
jussunkért éhezünk, tűzre a hegedűt! Holnap már nem muzsikálunk.

Szőttünk mi oly csodás terveket,
neveltünk egy, vagy két gyermeket,
lehetett volna több. Nem lett.
Ó jaj, fogytán a nemzet!

Lelkünk is meggyötri a globál,
akit a balsorsa csak dobál,
szívesen követ új trendet,
ó jaj, elfogy a nemzet.