Mysty Kata
Advent és gyertyafény!
Mama ölel, ma is...
érzem - átölel, keze még
kezemben - elalél,
Dédelgető, óvó kezén...
védelmező melegség,
bizseregve érzem én,
Adventi gyertyafény...
- az arcát idézi elém.
Szó szó hátán – szénaboglya –,
villa nyelét költő fogja;
tótágasba hány, mit fellel,
spórolva az írásjellel.
Titokhomály – rágódj rajta,
új performansz, olyan fajta,
hogy nem is kell megérteni,
az alkotó attól zseni!
Már decemberről pityereg az ég,
A köd az égen álmos szemfedő,
Sír a Jövő.
Ötszáz éve
Ügyünk vesztésre áll,
Reményünk mindig ázott szalmaszál,
Eső szitál.
Eső-métely:
Örök kétely.
Szivárgó rossz csepptenger; hólyagos
Száraz hiteket árulóra mos,
S a kapzsi szél
Alattomos.
Gyarló kétely -
Eső-métely.
Ötszáz éve sárban gubbaszt
A veszedelem,
Rongyosra ázik
A Történelem.
Az Idő áll, az ember hezitál,
Megegyeztek, s azután ott lakott, és ott is ebédelt. A beszélgetésekből kiderült: Bözsi néni fogadott lánya, Ibolya, rokonságban van Kálmánnal. Még közvetlenebbé vált közöttük a viszony. Ezzel meg is fogalmazta magának:
Talán nem csikorog majd úgy a tél,
nem lep be hóval minden árkot.
Télapó szánkón jön,bár gyalog sem fél
és nem hagyja el útközben a zsákot...
Mert tudom, hogy nem lesz kemény a tél
sok nép csömörlik meg a földi jóktól,
míg él az ember, mindig szebbet remél.
Már nem marnak könnyeim úgy a sótól...
Még jól lehet érezni enyhét a télnek
és szél sem fújja át a kalyibánk.
A Máltaiak meleg ruhát ígértek,
Krisnások főznek ebédet naponta ránk...
Ó istenem, de szép is lenne a tél,
Valamikor az 1870-es években egy pesti ügyvéd országgyűlési képviselő akart lenni. Fizetett itt, kötelezettséget vállalt ott, ígért amott. Belépett ide, aláírt oda, elment amoda. Összefogott ezzel, szövetséget kötött azzal, társult amazzal.
Elég sokba került neki, de meglett az eredménye: mint kormánypárti képviselőjelölt mehetett kortesbeszédet tartani.
Jászberénybe.
Az ügyvéd úr a tárgyalóteremben remek beszédeket szokott dörrenteni, de a derék jászkunok földjén eddig csak átutazóban járt. Semmit se tud róluk. Sebaj, majd az ügyvédi rutin segít.
A múló évek öltöztettek vágyba,
hogy újra hívj, nevess, vagy szólj reám.
Én nem készültem ilyen árvaságra,
mégsem értékeltelek igazán.
Hogy létezel, oly természetes volt!
Ikonná csak az évek érleltek,
mint élesztőgombák a nemes bort,
mint borostyánná ér a fa mézgája.
És sokasult, mint cseppből óceán,
fahéjas emlék, csillámló percek árja.
Most, Karácsonykor, úgy szorít a bánat,
úgy fáj a hangod, ősz fejed hiánya,
és a tudat, hogy már minden hiába,
nem boríthatlak szeretet-virágba,
- hogy nem leírható.
Egy kis poézisre vágyakoztam este,
szemem több portálon a lírát kereste.
Talán nem is magyar, aki dalt nem ír ma!
Egyik nyájasan szól, bár a lelke sírna,
más meg zsörtölődik, ízetlen az élet,
rászolgált e világ, jöjjön az ítélet!
Piknik az Élet-fa alatt;
Örömre ok mindig akad.
Isten bennünk emberré lett;
Közös jelenlét az Élet.
Árad a teremtő Erő:
Múlt és Jelen együtt - Jövő.
Piknik az Élet-fa alatt,
Nem nyavalyog, ami halad.
Sose csügged - zöldell a rét;
Önmagát élteti a Lét.
Őszi tájra holdfény vetül;
Isten soha nincs egyedül.
Piknik az Élet-fa alatt,
Rossz szóból csak halál fakad.
A posztmodern csak izolál,
Nem keres - és nem is talál.
Mysty Kata
Várjuk, jön
Napfény bújt a hó alá,
jöhet, jön majd ráadás,
keres kicsi kis ereszt,
a fény rajta egy kereszt.
Hócsepp hozzá úgy simul,
nem mozdul, csak makacsul
átcsöpögvén - öleli,
csók pecséttel eljegyzi.
Elolvad majd magától,
deres, derűs hamvából,
Lanyhulj, hevülj - melegedj,
ember szívben esedezz!
Karácsony lesz, itt van már,
szívünkben még kék a nyár...
szirmát bontja szívvirág,
várjuk, jön a Messiás.
Táncot járva élni jó,
boldog is a szép Babett,
arcán rózsa, piruló,
huncut kis szüfrazsett...
Libben szoknya, rokolyán
pántlika, tűzpiros,
el ne vidd az álmomat,
aludni most tilos.
Járjon táncot gigerli,
gimbelem-gombolom,
addig kell azt tekerni,
ameddig gondolom...
Szemtelen vagy midinett,
ripeg-ropog kasztanyett,
kedvünk újból cifra lesz,
bánatunk akasztva lett...
Kasztanyett, kasztanyett,
dalod vérem hangja lett.
SZÁZNEGYVENNYOLCADIK RÉSZ
A gondolatmenet igen fontos pontjához érkeztem.
A továbbiakban elkerülhetetlen, hogy komolyan górcső alá vegyem a jelenlegi kanonizált líra mögött lappangó filozófiákat, ideológiákat és propagandaszólamokat, hogy megvizsgáljam a kanonizált líra épületét alátámasztó poétikai és ál-poétikai elméleteket, megfontolásokat.
Ezek közül már ez eddigiek során is sokat érintettem, de még jó néhány hátravan.
Árnyas őszi este lett,
engem várt a toll, papír,
mert az ember mit tehet,
hogyha nincs már dolga, ír.
Langyos volt a kinti lég,
lámpa sárga fénye gyúlt,
nem restelltem várni még,
míg az utcazaj csitult.
Egy jobb világ – örök álom;
Sétálni a szivárványon.
Kacagnánk a Létben végig,
Jövőnk felérne az égig.
Isten szava fennen szólna,
Hajléktalan egy se volna.
Egy jobb világ – örök álom;
Áldás minden igaz vágyon.
Élet, Alkotás, Szerelem;
Szent liget Nyugalom-hegyen.
Hajnal útján béke oson,
Áldás minden gyermekkoron.
Egy jobb világ – örök álom;
Remény ül tavaszi fákon.
Öröm cseppje halkan csobban,
Boldogság minden titokban.
Mikor csontomra
a hús rátapad,
nem vagyok más,
csak kórházi számadat.
Mikor fájó árny
a rám rajzolt mocsok,
hegtelen sebek közt
a megbocsájtás konok.
Mikor arcomra feszül
pergament bőröm,
mosódó emlékek
könnyeit nem győzöm,
fénytelen szememben
elfeledett képek,
fakó szembogaram
a semmibe réved,
lázrózsás borzongást
hint reám az átok,
félelem simul rám -
már semmit sem várok.
Mikor léleklángom
csak pislákoló mécses,
csupasz lelkem lásd,
tiszta hittől ékes.
Jön már az ismerős, könnyektől viselős, rideg-őszi éjszaka.
Didereg a vágyam, dér vetette ágyam, zárva lelkem ablaka.
Szöknek az örömök, a magány örökös, rám terül a föld szaga.
„Mit kezdjen” az, ki tetszhalott,
a szíve rég jéggé fagyott,
üresen kongó templomát
ölelő hit nem járja át.
„Kit” múzsa se csókol homlokon
magány méláz a csontokon,
és oly üres ott legbelül:
a semmi sálja ráterül!
„Mit kezdjen” mondd, ki egyedül
szétnyűtt húrokon hegedül?
Vérző lelkének jajszavát
elnyelik rideg kopjafák!
„Fogódzanék”, de nincs kibe,
beleveszik a semmibe,
matt szeméből könny se hull:
e rút világ halált gyalul.