Távol,
Az Idő kanyarulatában
Már felsejlenek a körvonalak,
Meghitt fényei néha
Látszanak.
Ünnep készül,
Mint röpke sejtelem,
Hangosan kimondani
Nem is merem.
Közeledik.
Jön.
Mégis közeleg.
Talán még meg is érem,
Úgy lehet…
Mysty Kata
Párhuzam
Megőszültem...
Megannyi ősz adja tudtul:
- "eliramlik az élet".
Hiába töröm a fejem,
a természet újjá nem szül engemet.
Hull a levél, hever hullasorban!
Levélhulla temetők szerte holtan.
Őszhajam szálai, mint álmaim ritkulnak .
Őszi fa leszek, a halálnak kalapot emelek .
Az élet ősze ül rám...
ráül a fákra , lombkoronákra...
kopaszon, mint szobor.
Lehulló hullákra majd hull a hó!
"Fagy köti tükrét".
Minden az enyészeté.
Miért szerettelek...
Füstös arannyal szüremlik
szembecsordulós napsugár.
Hunyorogva járok. Soványodni
látszik görbehátú nyír, sudár
jegenyésen nyár...
leszakadt levele, lombja,
csupasz karja-dorongja
csontos agg, didereg.
Az avar alatt összebújva hál
fagyos szívű nyár,
szendergő kikelet.
TIZENNEGYEDIK RÉSZ
Nézzük tehát, miben áll, hogyan folyik a török várostrom.
Az első lépés mindig az ostrom alá vont vár körülzárása, kapcsolatainak megszakítása.
Ezt minden esetben a lovasság végezte, amely sokszor napokkal előbb megérkezett a helyszínre, mint az ostrom fő harci terheit viselő gyalogság.
Fejre állt a világ, változnak a trendek,
kik eddig hátráltak, széllel szembe mennek.
Még a nap is másképp jár a magas égen;
mindegy, hogy mit teszel, csak ne úgy, mint régen!
Akár a nagy ősök, felülünk a lóra,
ki-ki a sárgára, deresre, fakóra.
Ám új lett a módi, és sok ember bedől
Ez a történet állítólag 1957-ben esett meg - ha megesett.
----
Két vérbíró beszélget a bírósági folyosón. Arra jön egy harmadik, láthatóan jókedvűen mosolyogva.
- Minek örülsz bíró elvtárs?
- Fantasztikus viccet hallottam!
- Elmeséled nekünk?
- Eszembe' sincs! Most hoztam ítéletet. Hat éveat adtam annak, aki mondta, négyet annak, aki hallgatta.
Csak fejfák maradtak utánatok,
Sok sírhalom,
Nagy néha gyertyaláng;
Más lett a világ.
Negyven éve köteles tisztelettel,
Tétován járt közöttetek
A gyerekember.
Máig kísért
A régi szél szava,
A földes út,
A könyvtár illata.
Ti régi öregek!
Hiányol titeket
Az egykori gyerek.
Három lépés, szertartásos szigor,
Isten korán kel,
Lassan bandukol;
Bennetek élt a szenvedés,
A Múlt;
Valami eltört,
Valami lehullt.
Hűvös eső monoton
ritmust ver nyár-romokon
magjahullott tobozra,
szélvihar lepofozta,
dermedt levéllepelre.
Ködbe takar a világ,
szürkén bujdosnak a fák,
nedves kérgen mézga ül,
komor a csend, elterül,
fáj a lélek keserve.
Ideje a bánatnak.
Sír a világ, fáradt nap
bágyadt éjbe tűnt tova,
pislog mécslángok sora
a temetőkertekben.
Minden eldugott emlék,
apák, anyák, régesrég
eltemetett érzések
mardosó lánggal égnek,
Kopognak az első fagyok,
Férfi vagyok, apa vagyok.
Késő ősz orcája komor,
Kis családom: rózsabokor.
Kicsi házban Anikóval,
Nyárban, télben, rosszban, jóban.
Kopognak az első fagyok,
Férj vagyok és apa vagyok.
Talpig szóban,
Talpig csendben,
Az Istennel mindig
Szemben.
Jönnek már az első fagyok
Kezdet és
Vég;
Mindig titok.
Kopognak az első vagyok,
Anikómnak férje vagyok.
Régi szerelemkabátban,
Elmúlt a nyár, a sok dolog gondja,
belehúztam… én, munka bolondja.
Bachus kincsét hozni Uram, eléd,
a szőlőben hagytam erőm felét.
Másik felét vitte házam, kertem,
barkácsoltam, kapáltam, meszeltem;
garázsban, meg színben raktam rendet
megbecsülni, mit az Úr teremtett.
Néha kérdem, mért hajszolom agyon
magam, hogyha nem boldogít vagyon?
Mikor apad ki az erőm kútja?
A választ rá a Jóisten tudja.
Én vén leszek, tudom, s te ifjú lány,
s mert nem nyom a kor, könnyed és vidám.
Ne emelj gátat, ha folyó vagyok,
ne légy felhő, ha játszom csillagot.
Tudd, ha a játék többé nem játék,
tilt nyúlt izom és szuvas csont-tájék;
ha szállni vágy, mégsem enged a test,
a porc, az ín, a vérfolyam is rest,
és engedelmes nem lesz már soha.
S te csalódottan nézel máshova,
mert fintorogva döbbensz rá, kereszt,
kopó a test, s bár szolgál, nem ereszt,
Kell a víz, és kell a tűz,
kell a föld, és kell a lég!
Kell a szó mi gondot űz,
ha rémisztenek rút mesék.
És kell a száj, ha kell a szó,
teremtő hang, mely újraszül,
a mámorító, nyugtató,
és befogadni kell a fül.
TIZENHARMADIK RÉSZ
Zrínyi Miklós már a szigetvári ostrom előtt is vett részt komoly várvédelmi harcban. Ma már erről kevés szó esik, de akkoriban döntő fontosságú volt. Kevés olyan magyar várkapitányt ismerünk, aki több létfontosságú török várostrommal szemben védelmezett igazán jelenős magyar várat. Zrínyi Miklós ezen kevesek egyike volt.
Fáradt napfény ősz derekán,
A vén Idő: gőgös kagán.
A vén Idő: kánok kánja,
A halandót sose szánja.
Halandó az Isten álmán,
Hajózik az Idő hátán.
Fáradt napfény ősz derekán,
Létünk a vén Idő hátán.
A borongós őszi katlan
Fejjel a jövőbe zuhan.
Csak jövőbe, csak előre,
Felbucskázva, fejtetőre.
Fáradt napfény ősz derekán,
Az Idő: poshadt sarlatán.
Testet emészt, hitre tapad,
Cserébe meg semmit nem ad.
Az idős George B. Shaw-t egyszer felkereste egy milliomosfeleség.
A hölgy arról szerette volna meggyőzni az írót, hogy a fiacskája – nagy író. Hozott egy jókora paksamétát is, Shaw pedig – bár szabadulni igyekezett a megbízástól – végü nagy nehezen elvállalta, hogy elolvassa.
Shaw átnyálazta magát a vaskos irattömegen, előbb lassan és figyelmesen, később egyre gyorsulva.
Rögtön látta, hogy az írások fellengzősek, túlírtak, ügyetlenek. Egyszóval: rosszak.
Ferenc gazda, mondd, hogy áll a szénád?
Dolgos voltál, úgy emlékszem még rád…
Ám, egy és más változott azóta:
igric lettél, arról szól a nóta!
Csodálkozunk rajtad mindannyian,
nézz valami hasznos után, fiam!