Édes komám, jó testvérem,
gyakran jársz a Székelyföldön?
Látogatják, nem is gyéren,
ezer kincsét hegyen, völgyön
szívem mélyén én is őrzöm.
Csodájára járhat bárki,
várja szikla, buja-zöld rét.
Nyisd ki szíved, karod tárd ki,
Csendesek lettek a hajnalok,
Vérszínű fa kis ligetünk éke,
sok madárka boldog menedéke:
vörös juhar, vagy hasonló fajta,
minden levél rőzseláng-rőt rajta.
Sárgul már az erdők, mezők bokra,
őszi pára ül a vén napokra,
hajnal gyöngye berkenyelevélen,
piros bogyó incselkedik vélem.
A kék pillangó vagyok,
Nincs csillag az ég taván,
a Hold fénye halovány.
Szél vágtat a fák alatt,
letör gyönge ágakat.
Az ég zokog könnyekkel,
már a partot mossa el.
Ellenünk az őselem,
nincs a Földön kegyelem.
Küzdelem a gátakon,
homokzsák a vállakon.
Áradnak a patakok,
Istenünk tán elhagyott.
SZÁZHARMINCHETEDIK RÉSZ
Az ijesztő elbutulás az érem egyik oldala. A másik az ország lelki és szellemi állapota. Vagy éppen a kultúra állapota.
Az előbbiről nem szeretnék sokat mondani, beszélnek róla eleget. Csak egyetlen gondolatot vetnék fel.
Voltak a történelmünknek igen nehéz pillanatai. Őseink megfutamodtak vagy helytálltak, de eszükbe sem jutott, hogy feladják magyarságukat. Nélkülük nem lennénk.
Megtörtént egy pici csoda az életem őszén, hiszen tavaszt élhettem át ezen az estén.
Verseimet olyan emberek olvasták fel , akik szinte családtagnak számítanak... nem profi előadók de ,szeretik a verseket, az enyémeket is, de bevallom engem is. Elfogadva és feltétel nélkül a szeretet hangján adták közre...élményszerű pillanatokat szereztek. Ők válogatták ki maguknak többől...
Örömmel töltötték meg az est minden percét.
Fals furulyaszó szétterül;
Nekünk semmi nem sikerül.
Nagy nemzeti piros betli;
Kötelező keseregni.
Sparhelten szikkad a pörkölt;
Úgyis mindig jobb a külföld.
A haza csak hitvány condra,
Hazaira mindig kontra.
Reszket már a búcsú-cetli;
Rossz nemzeti piros betli.
Fontoskodó nyugatpista,
Nem buta – csak pesszimista.
Ami nemzeti, mind talmi,
Ami trendi – birodalmi.
Hivatalos pótkultúra
Pénzért hajtja fejét búra.
ÖTÖDIK RÉSZ
Az előző részben arról szóltam, hogy Szigetvár hosszadalmas és véres ostroma nélkül Bécs elfoglalása a török főerő számára 1566-ban korántsem volt lehetetlen. Hamarosan alaposabban elemezni fogom, miféle változások állhattak volna elő az európai politikai helyzetben, milyen szükségszerű és elkerülhetetlen átrendeződésekre kerülhetett volna sor Bécs bevétele után.
Vessünk egy pillantást a helyszínre.
Jaj, az emberi test - de rossz konstrukció -,
jól elfuserálta az evolúció,
avagy a teremtés, kinek hogyan tetszik,
aki egészséges, az mind megbetegszik.
Rossz az immunrendszer, na és az ér mit ér,
amikor megsérül, akkor a vér kitér.
Ha elvágom ujjam, fáj az egész kezem,
Vén füstoszlop a végtelen;
Csak egy pillanat a Jelen.
Múló idővégtelenben
Lubickol a boldog ember,
Forró végtelen katlanban
Fuldoklik a boldogtalan.
Perc a perccel percért perel;
A Szabadság – nehéz teher.
Halálban, mitől se félve,
Vagy túlterhelve,
De élve.
Szánalmas, élő enyészet
A rossz, pesszimista végzet.
Ha az Időtől függ minden,
Élni esély soha nincsen.
Ha a nemhit fennen grasszál,
Isten igéje ködbe száll.
Maga a Szépség; az ív, a forma
képlékeny, mintha agyagból volna,
hajlik, mint nádszál; gyöngyök a cseppek,
melyek testével megtöltekeznek.
Hitetlenkedve figyelte, leste,
hogy előbb habos tollát levette,
majd éji csendek bódulatában
ereszkedett az erdő tavába.
Csalit tisztásán állt villámsújtva
a vadász éjjel, újra meg újra,
míg sóvár vágya kínzón gyötörte,
megszerezni a Szépet örökre…
És tett követte kiforrott álmát:
szertehajtotta leshelye ágát,
Plutarkhosznál olvasható az alábbi történet:
Titus Flaminius, a kiváló államférfi és hadvezér azt hallotta, hogy az akháj szövetség városait a maga oldalára akarja állítani III. Antiokhosz, szíriai Szeleukida uralkodó.
Flaminius fájlalta volna a görögök elleni háborút. A görög kultúra hatása alá került, a helléneket kedvelte, tisztelte.
Flamin ius tudta, hogy Antiokhosz király szíriai harcosainak rossz tapasztalataik vannak a légiókkal, nem fűlik a foguk a Róma elleni harcra. Ha szorul a kapca, a király majd a görögöket akarja pajzsnak használni.
Elmondom hát neked, hogy mi a lényeg.
Ha nem látnál, én felnyitom szemed.
Mint a beteg, aki kómából ébred,
úgy látod majd az éles fényeket.
S ha szavaimat tisztán nem is érted,
és azt mondod, hogy ezt te nem is kérted,
mégis megtudod majd a lényeget.
Elmúlt húsz éve már, hogy benne élek
és kezdetben azt hittem; jó nekem.
Mert azt hirdették, igazak a fények
és azt mondták hazug volt életem
mit eddig éltem, s éltek itt a népek.
Nem tudtam azt, hogy lassan ölő méreg
lesz majd a szó, mit etetnek velem.
Köd borul a tájra már
meleg nyarunk messze jár.
Erőtlen a napsugár,
szalmasárga a határ.
A hegy őszbe öltözik,
fák ruhája levedlik,
a tücsök sem muzsikál,
elmúlásnak szele jár.
Száll a Múlt finom pora,
Rajtam van az Ősz sora,
Úgyse fogom feladni
Soha.
Hogyha minden, ami poros,
Minden üres, alattomos
Ellenem feszül,
Még akkor is,
Úgy is
Sikerül.
Ősz, az öreg bonviván,
Koslat a Remény után,
Isten néz ki a Lét
Ablakán.
Fényes Nyárból szürke ősz,
Bánat-kását ördög főz,
Száll az Idő könnye,
Mint a gőz.
Száll a Múlt finom pora,
Most van itt a Lét sora,
Úgyse fogom feladni
Soha.
Mysty Kata : Hiányzik..
Hiányzik mosolyomból a te mosolyod.
Lágyító hangszíned,
Mozdulataimból - a csak Rád hangoló.
És csöndemből csönded
lélek- komolysága; a bezártság-ollód.
Hiányzik szavaimból hangtalanságod,
És kibonthatatlan
erényeimből a Te bő józanságod,
példás higgadtságod...
És a rendemből - rendíthetetlenséged.