Blogok

Elmerültem szürke hétköznapokban.
Megfakult lettem, majdnem színtelen.
S közben nem vettem észre, hogy magamban
téged kereslek mindig szüntelen...
 
Mert együtt fekszünk le mi, minden este
és minden reggel együtt ébredünk…
S bár lopva egymás szemében keresve
álmot, már elkalandozik tekintetünk...

Nem kéne még! Nem kéne ezt soha!
Nem ezt fogadtuk csillagok alatt…
Legyen bár sorsunk mégoly mostoha,

szerelmünk az, mi nekünk megmaradt.
Hát kezdjük újra rakni ezt a várat!
Nem kell nekünk belenyugvó alázat!
 

Szürke borúját levetette az ég,

Nincs már fa, csak tuskó, gyökér,
elvitték  üveggyöngyökér’.
Uram, az égből ránk tekints,
miért, hogy másé lett e kincs?

Harácsot szednek új basák,
adót terem a pusztaság.
Ekét nem lát a szép mező,
búsan tekint rá éhező.

Mysty Kata
A titok, - a tiéd!
 
Csak egyszer mondd el azt,
csak egyszer mondj el ott...
 Egyszer - csak úgy,  egy olyan imát,
amit Ő mondott el - a Golgotán.
 
Egyszer kell, hogy higgy,
hittel, kedvvel vívj...
Egyszer, hogy - elhidd;
aztán tovább vidd!
Értsd, - a titok , - a tiéd!
 
Félj, de magad ne ítélj!
Éld át, léted...
mely lélekben él
testben ugyan véget ér,
de feltámad...
és Benne - újra - él!
 
 

SZÁZHARMINCKETTEDIK RÉSZ

Napjaink igen fontos problémáihoz érkeztem, és az új líra érdekében nem hagyhatom őket szó nélkül.

A Remény mi magunk vagyunk,

Vagy misztikus akaratunk.

ÖTVENHETEDIK RÉSZ

Száll a Múlt – az Emlék marad;

Felneveltük a Lányokat.

Megőrizhetjük autonómiánkat bármilyen helyzetben, ha vállaljuk a vele járó kockázatot. Szinte minden nap hoz elénk ilyesféle rizikót. Néha a karrierünkkel játszunk.

Nem tehetünk mást.

Mázolt média-egek;

Sok a kell,

Vihar készül? A jó remeg,
ez a világ olyan rút ma,
apró arany homokszemek
kelnek messzi vándorútra.

Elfogy a domb, holt az erdő,
sárba dől a fája sorba,
az árnyas, nagy zöld napernyő
rongy aggatta csupasz borda.

Alig dereng, lapul a csend,
öreg ladik halászni ment.
Fénycsóva vetül a tóra,
felhőt bont a hajnal-óra.

Ma is tengerről álmodott,
ahol bálnára vadászott.
Csalódva érzi a hiányt,
ölelgetne egy hab-leányt.

Szeme csak mered botjára,
hiába a csali nincs kapása.
A parton senki nem várja,
már nincs se párja, se bálna.

SZÁZHARMINCEGYEDIK RÉSZ 

Kerteken túl, a domb alatt
szeleburdi szellő szalad.
Felsöpri a gyalogutat,
nap tüzének fügét mutat.

Ifjú lánynak szépet mímel,
csak egy masnit csenve ím el.
Sunyin sejtet suttyó elánt,
a Nyár talán még rá se ránt.

Vagy csak úgy tesz, hisz sejti ő,
lejár egyszer ez az idő,
és nem vihet majd semmit el,
hogyha egyszer búcsúzni kell.

Egyelőre ő itt az úr,
peng a kedve, úgy, mint a húr,
nem szokása sírás, rívás,
- fújjad komám, rigóprímás!