Blogok

Önkényes augusztus,

Vágyakat nem tisztel,

Mysty Kata
Egy Ady szobornál

Ady testét kabátja egészen takarja,
Fején, mintha mi sem lenne, nagy kalapja…
Alatta rejtett alakja, tagbaszakadt,
  szánalmat vált ki, rajta  a szem megakad .

Hátat fordítva áll, nézi saját magát,
 - " Arca van". Fénykép ez, - vagy énkép?!
Szigorú önvizsgálat, vagy szembenézés...
Netán a fejvesztettség; lehet jelkép...

 Fejetlen az ember, küzdelme céltalan,
Élőként haldokló, örökké élni vágy,

A felszín vékonyka jégkérge

megfagyott hártyává szilárdult.

Átlátszó tán neked, végtére

te ismersz legjobban. Kitárult

lékeim ablakán belesve

legtöbbet te láthatsz belőlem,

kedvesem. De vigyázz, sebesre

ne vágjon jég-élem előtte.

Jégperem vág, keskeny, de éles,

s tiszta a víz, melyből született,

repedhet is, ámde mélységes

mélységét óvni nem szűnhet meg.

Mert ott, a mélyben, ott a való,

minden szenny, piszok ott ülepszik,

Hogy ki is volt, nem sejtette senki,
alakját sok pletyka körbelengi.
Már nem titok - utóbb kitudódott -,
nemzett néhány ütődött utódot,
és úgy érte el az öregséget,
hogy nem gyűjtött vagyont, örökséget.
Meghalt csendben, nem siratta senki,
sírját a szél gyakran körbelengi,

Gyöngy-katlan a szívem.
Csipkefodros habok ölelik,
s fölfeszül rá ívben
szeplőtlen, szűz-fehér vitorla.

Matróz-szemű legény
konokul átvágott a vásznon,
öreg gyöngyhalászok
fia; a kalózkapitányom.

SZÁZHARMINCNEGYEDIK RÉSZ

Mysty Kata
Pacifista dal
 
Nem háború , ma béke kell,
Kezeket el, menj békével!
Elhulltak már jobbjaink,
Jób fiai is holtjaink!

Hadakozunk a testünkért,
Háborúzunk a lelkünkért,
Temetünk, félünk, jajgatunk ,
Pokolban van tornácunk.
 
Ne hadakozz ! - Már elestél,
Ne háborúzz! - A lélek él...
nem harcmezőn. - Eltévedtél...
az életre mondj igent!
 
Értelemmel az ég felel !
Az öldöklés sátánt terel!
A vérfürdő meg hulla-tó...
Ébredj fel hát, - földönfutó!
 

Vattacukor színben pirkad az ég.
Magok gyökeret vernek a földben.
Korallok közti, színes halakért
fekete madarak mennek ölre.

Fehér habot köp tajtékos tenger,
mossa a kagyló-temető partot,
amit még nem taposott az ember.
Még nem emelt vasból állat-hantot.

Forró, trópusi szél alatt futnak:
békétlen élet, s az ódon halál.
Öreg harcukban mindig elbuknak,
utánuk boldogság, s néma magány.

A líra a Lélek otthona,

Lelki honunk,

Pipacstengerre csorog a nap.
Rubinpiros mennybolton suhan,
konyakmeggy-szín felhőket harap;
vérbombájuk földünkre zuhan.
 
Felhők vére és nap sugára
a lassan ömlő égi-láva.
Vörös virágok vékony fátyla
a lánghaboknak óceánja.
 
Ők együtt gyújtják fel a földet,
a nászuk ülik bús öbölben,
erdőket irtva, embert ölve;
üszköt ringatnak halkan, csöndbe’.

Az előző sorozat lezárult, ez áthozom ide, és a másik blogot is felélesztem.

—-

Nincs a csillagokba írva

A Jövendő eleve;

Mysty Kata
Madárfa ágain

Madárfa ágain megannyi élet...
leheletsziromnyi-fagyöngy, sok éves,
ágak közt kúszik a pirosló léte,
szavakba önteni nem lehet mégse.
 
Szárnyalunk eleget, épp az út végett,
elszédít a magas, nincs ami fékez.
Madárraj vigyáz, a Föld is csak nézi,
vakrepülésünket sehogy sem érti...
 
Szabad madár-ember akármit tehetsz
- az idő szűken mér, perceket felez -,
De korlátra, többre számíthatsz most már -
hisz madársors helyett, emberi sors vár.
 
 

Számkivetett volt ő, félredobott torzsa,
akinek örökre beteljesült sorsa,
mint lejárt aprópénz, messze gurult zseton,
melyet elnyelt a föld, betemetett beton.

Remélem, hogy egyszer újra rátalálunk,
reá majd felnézve összeér a vállunk.

Ami ma a díj, az volt régen a rendjel. A hatalom által kedvelt művészek gyakran jobban vágytak a kitüntetésre, mint a közönségsikerre.

Régi mesék csodaútján

Jöttünk mi is egykoron;