Blogok

Borges: Ádám vet tovább

Létezett az a kert, vagy álom volt csupán?
Leszálló alkonyban eltöprengek egyre,  
vigasztalást várva, régmúlton merengve,
melyet e nyomorult Ádám uralt pusztán,
 
hogy Istennek talán mégsem volt oly pazar
illúziója ez a föld valamikor.  
Emlékeimben a tiszta Paradicsom
képe fakul, de él, viruló és gazdag.
   
De sajnos nem nekem. Büntetésem a föld,
a lét, Ábel, Káin és minden meggyötört  
ivadékainak vérfertőző viszálya.
 
Mégis tapasztaltam - ha csak egy napra is -
a valódi Édent, mert a Lét megtanít,

Szerelem és líra - CXXXVI.

SZÁZHARMINCHATODIK RÉSZ

A gyakran miniatűr szubkultúrákra való töredezettség nem speciális magyar sajátosság, de itt nálunk, a mélységes nemzeti nihilizmussal és a szégyenszagú bennszülött-komplexussal érintkezve talán még sokkal rombolóbb, mint másutt.

A helyzetképet tovább rontja, hogy a többé-kevésbé kulturális jellegű szubkultúrák lényegében az értelmiségre terjednek ki, ez az értelmiség pedig öregszik, utánpótlása alig van.

Melyik az a réteg, amely gyarapodik?

Mért kell a harc?

H.Gábor Erzsébet
Mért kell a harc
 
Mért kell a harc mondd? Háború, könnyek,
özvegyek, árvák, aknamező.
Gyermeket, asszonyt, ifjakat ölnek -
őrizi őket bús temető.
 
Mért kell a gazság kétszínű arca,
mért nem a jó kell - s mért csak a vér?
Mért nem a józan, mért kell a balga?
- holtnak a könny már nem sokat ér.
 
Ember az ember farkasa lett már,
nincs szeretet és nincs kegyelem -

Őszi ködök jönnek

Őszi ködök jönnek,

Könnyezik a reggel,

Gond pasa portyázik

Dúló seregekkel.

 

Három rövid nap tűnt

Három hosszú hétnek;

Zsúpfedél-idegek

Sötét lánggal égnek.

 

Díszlakoma-címre

Vágyott romlott kása;

Fölösleges munkán

Az ördög áldása.

 

Őszi ködök jönnek,

Könnyeznek az egek,

A tegnapi jövő

Jelenné kecmereg.

 

Gyarapodó múlt a

Friss jelenek ára,

Új ráncok hasadnak

Az idő arcára.

 

Halmozódik a Múlt

Őszi bánat

Felmentették érdemei mellett,
de egy nyamvadt plecsnire nem tellett
dekorálni azt a szalmamellet,
amelyet már maga is rühellett.

Nyugalomba vonult egy időre,
bár égnek állt tőle szalmaszőre;
taszító volt, ám egy pimasz, dőre
szarka szállt a madárijesztőre!

Mostanáig nem is vette neszét,
de bántotta a blőd szarkabeszéd,
mely rossz hírét csörögte szerteszét,
hogy még most is megjátssza az eszét.

Esőfohász

H.Gábor Erzsébet
Esőfohász 
 
Szinte lángol, ég a nap,
sír a föld az ég alatt,
szirma szárad, nincs virág -
szomját oltni’ inni vágy
minden ember, minden állat,
büntet az Úr - nincs bocsánat!
 
Mi lesz vélünk Istenem?
- szikkadt talaj nem terem!
Búzaföldbe hal vetés,
minden nap egy temetés.
Foszlós kenyér miből legyen?
Szegény ember nincs mit egyen!
 

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - IV.

Ezt a részt az akciórádiusszal kapcsolatos elméleti vonatkozások boncolgatásának szentelem. Egyrészt azért, mert annak idején a legtöbb érdemi hozzászólás ezzel kapcsolatban érkezett. Másrészt meg azért, mert – bár utólag megkonstruált és nagyon mesterkélt fogalomnak tűnik – magában hordozza a probléma lényegét.

Talán

Talán sosem volt költői vénám,
ülök a papír előtt most bénán. 
Te rút, kísértő, kóros képzelet,
szívembe tűzöl szöggel képeket.
 
Mi végre tennék olyat tinéktek,
hogy hamis gyöngyöt szórnék elétek?
Dühös szavak fészkelnek agyamba,
lávavers olvad körém, s magamba. 
 
Valaki lökne, hogy induljak el...
Szóljon-e szavam, vagy némuljak el?
Ha rám vetülne az ihlet fénye,
végre érteném, mi Isten lénye.
  
 

Fáradsághimnusz

Lábam ólomnehéz,

A hátam hasogat;

Isten se lehet nálam

Boldogabb.

           

Udvar közepén hatalmas halom fa;

Elsétált fedett, takaros

Halomba.

 

Már télre vár a tűzifahalom;

Minden siker - temérdek

Fájdalom.

 

Udvar sarkában korhadt, régi rönkök,

Helyükön

Csigák,

Giliszták,

Göröngyök.

 

Szépséget csupán 

A Munka teremt;

A fájdalom jutalma most

A Rend.

 

Közös munka nászán

Öröm fogan;

Nézünk fáradtan,

Lehetnék láthatatlan

H.Gábor Erzsébet
Lehetnék láthatatlan én
 
Lehetnék láthatatlan én,
szemedben lázas vágyú fény -
meggyújtva téged legbelül,
s lebegnék észrevétlenül,
akár egy szellemszárnyú lény.
Lehetnék láthatatlan én,
 
ki, lopva régi székre ül,
s szemére álom szenderül;
vagy szállnék ágyad szélire
- mint árva, néma tollpihe -,
s nézném a fáradt arcod ott,
redőzött, ráncolt homlokod,
 

Nem jóslatot kérni jöttem

Xerxes perzsa király a görög történetírók szerint az uralkodói dölyf egyik megtestesítője volt. Már a trónra lépésekor kinyilatkoztatta, hogy mindenképpen le akarja igázni a görög városokat, amelyek ellen az apja kudarcot vallott.

Fogadott egy spártai követet, aki a kisázsiai görög városok érdekében emelt szót.

Előtte kifaggatta a tanácsosait, mit tudnak Spártáról. Elmondták neki, hogy Spárta falusias kisváros, lakóit a világ legjobb katonáinak tartják.

-Hány katonájuk van?

- Körülbelül nyolcezer, felség.

A fán akadt levél

Mysty Kata
A fán akadt levél
 
Egy fenn a fán
akadt levél,
Csak néz fennen,
de nem beszél...
 
Zöldell, ékes..
Lenge ágon,
Vizes fényben,
Vesszős száron,
 
Recseg-ropog...
Keserv, vigasz,
eshet zokon...
Az ősz  vigad.
 
Fáról-fára
jár-kel, szaggat
a szél, nyarat
 tépve - kacag.

 

A fűzfapoéta

Hirtelen fejét adta a poétaságra,
vers-lábakkal perdült táncra.

Tolla hegyes volt, mint a tőr,
bökdöste a papírt az amatőr.

Csacsorászott fülébe a múzsa,
de fals hangon szólt a furulya.

Addig fényesítgette a szavakat,
míg az versszerűvé dagadt.

Emlékezzetek a fűzfapoétára,
ki nyomát hagyta a sivatag homokjába./N/

Lélekvágta

Testi létünk időrágta,

A Szabadság:

Lélekvágta.

 

Anyag-hitre anyag nevel,

Bent a “lehet”, kint csak a “kell”.

 

Anyagba húz anyag árka;

Ellenszere:

Lélekvágta.

 

Akinek ember a neve,

Több, mint a sejtek összege.

 

Ha több fogyasztás “jobb élet”,

Ki foldozza be a léket?

 

Gyémántnak tűnik a salak,

Nagy marha szavak konganak.

 

Pénzmadár száll mű faágra;

A Szabadság?

Lélekvágta.

 

A világ pénzért kesereg;

Őszanya

H.Gábor Erzsébet
Őszanya
 
Asszonyöledben, Őszanya, ringass! 
Mézga-gyümölcsöd adjon erőt,
föld-puha ágyra hints falevélből,
megpihenedni, rőt lepedőt.
 
Óaranyfényed rézsugarából
adj még egy csöppet - megköszönöm!
Szőlőlevéből, s pozsgabarackból, 
csorduljon számba életöröm.
 
Nem pazarolnám dús aromádat -
már az időm sem engedi meg,
féltve vigyáznám - hála tenéked -,

Az Adria hív

Tenger hangját hallom a szélben,
emlékek szállnak egy percre felém,
hullámok hátán delfinek úsznak,
ezüst hátukon játszik a fény.
Szikla-magasból nézem a tájat,
itt az azúrnál is kékebb a kék,
ember szebb látványt nem kívánhat,
egybeolvad a tenger és az ég.
Az öbölbe a dagály beárad,
lábam alatt tajtékzik a víz,
soha nem feledhet aki láthat,
a szépséges Adria vissza hív.

Oldalak