Blogok

Még félsz. Mert ugye nem mered álmaid úgy kimutatni.

Lám csak, rád pirit “ócska kuruzsló”! Vallani “színre

színt” kér;égre a zöld borulatban fátylat. Eresznek,

nap tüze ellen! Látni a lelket, dalra fakadni?

Néked a dallam kellem, bűbáj, jószagu isten-

áldás,bőkezü érdem! Fülnek is  angyali szép szó...

Mert ha a „tálentum” sikeréhes, csak divatot szül,

meglovagolva a könnyű pénz, s ama üzleti szellem

ferde világát...tudd, hogy ez így, nem lesz maradandó.

Volt egy kislány, ki valamit akart,

mondták: majd festő lesz – biztosan.

Csak élt, úgy hitte boldogan.

Teltek az évek, jött egy fiú,

úgy gondolta, Ő a nagy Ő!

Vagy nem is gondolt semmire,

csak hagyta, hogy legyen…

Néha úgy hitte, boldog, sokszor meg sírt,

csak mindig várt még valamit…

Álarcot öltött, nevetett,

s közben nevelt, nőttek a gyerekek.

Vitte az élet, nem jutott sehova,

elszálltak a szép álmok, ki tudja hova.

Most ül, és már nem vár,

nem szól, csak belül fáj!

Ha egyszer a közeledbe érek,
nem ment meg semmi tőled.
Forgunk csak együtt körbe-körbe,
magaddal viszel - mindörökre.
Alattunk kavargó, sötét alagút,
csak Isten a tudója, hova jutunk,
de mindez már nem érdekel,
csak engem szédülten ölelj!

Hajnal van. Hunyorogva vacog, mert fázik a lelkem.
Izzadtan kusza perceim - álomtól viselősen -
jégkását terelő szelet űznének tova kőre, s
minden zöldre, ha szürke szitál rájuk kora reggelt.

Úgy bánom, ha rekedt lesz a hangom lágy kopogása,
s nem bókol, zavaró-kavaró csend nélküli érce
- színe fakó, karcolva fakaszt vádat, s lihegést, de
enyhül, amint ördögszekerek pompát imitálnak.

Ülj ide Holdanya! Lávaszemednek a harmata csillog;
szunnyad a kis szoba, asztalon alszik a penna, a tinta,
elhagy az ihletem, álmokat írni ma dalba se indok,
unja az óra, de leng a nagy inga, a réz falihinta.

Pislog az utcai lámpa, ma fényeket ontani restell.

Octavio Paz: La rama

Canta en la punta del pino
un pájaro detenido,
trémulo, sobre su trino.

Se yergue, flecha, en la rama,
se desvanece entre alas
y en música se derrama.

El pájaro es una astilla
que canta y se quema viva
en una nota amarilla.

Alzo los ojos: no hay nada.
Silencio sobre la rama,
sobre la rama quebrada.

Az ág

Fenyőn, magasan, valahol,
egy szökött madárka dalol.
Trillája fájón reszkető …

Míg álom uralja éjszaka testemet,

addig alszanak csendben a holnapok.

A sötétköpenyű este, bár még reményt teremt,

ám megint jönnek azok a ismét-fájó, vesztett nappalok..

Szavak nélkül ébredő reggelek,

mint napszámba kényszerült szolgarobot

éltem, a boldogszágsziget már régen megrepedt,

s darabjainkat az áramlás egymástól, túl messzire sodort.

Budapest, 2013. 04. 24.

Kevés a tér
nincs egy hely
egy félreeső sarok
ahova olykor elbújhatok
a levegőben vibráló elektronok
úgy érzem, nemsokára kitör a vihar
nem kell már sok idő, s akkor felrobbanok!
utána nagy csend, tisztul a levegő
széthulló darabjaim keringnek
úsznak a hatalmas térben
ringatózom szépen
a végtelen
űrben

Száztizenkettedik rész

  Mysty Kata

Hallgatag,
átkos most ez a tél,
jégszín.
Pereg álmos,
ónos eső.
A tetők hattyúk,
csak lépem a zegzugot,
és hogy utánam jöjj,
nem kérem.
Nyeljen a város,
 majd az inas
csend nézi,
amint rám bús,
remegő zuhog.

Tedd ki a napra fekete ingedet,

s keverj napsugárból rá tarka színeket.

Sötét szemüveged törd apró szilánkra,

színes üvegen át nézz a világra.

Fogadd hát el a feléd nyújtott kezet,

s észre fogod venni, hogy van, aki szeret.

Tudom, mily erős a sötétség hatalma,

de győz a fény, ha lelked is akarja.

Budapest, 2014. 01. 23.

Még rakoncátlan, nyers

A friss Erő,

De néha már megáll a levegő.

Már felszikráztok,

Mint a csillagok;

Isten áldása Rajtatok

Ragyog.

Hit, tehetség boldog jövővé válik;

Vigyázzatok rá,

Éljetek sokáig!

A világ jelen-múlt kínjait nyeli,

Boldogságotok jobbá teheti.

A felelősség tisztességet hordoz;

A bátorság a hűség önmagunkhoz.

Akármilyen nyirkos idő jöhet;

Mindig nagyon jó látni

Titeket.

A fények kihunytak.
Elhalkult a város.
Éjjelente szívem
borzasztó magányos.

Mégsem szomorkodom.
Örülök a csendnek,
hisz alszanak most mind,
Akik engem vernek.

Ököl nélkül ütnek.

Mysty Kata
Sajátosan magyar?
 
Te vagy lelketlen,
akit szintén baj érhet?!
  Szenvedsz a közönytől,
mint"kiütött öklöző"!?
 
Hidegtől dermedőn
befagyott evező!?
Jeges víz csapdossa,
Vajon mi az oka!?
 
Mentséged nincs erre;
  ürömök meetingjén,
frázisok alanya mind;
sírásó búsmagyar.

H.Gábor Erzsébet

Csicsíja

Csicsíja babája - itt vagyok!

Idenézz, hoztam egy csillagot!

Csicsíja, csicsíja, úgy ölelj,

hogy ma a Mennyország jöjjön el.

Csicsíja, cseppecském, gyermekem,

vágyaid egekig elviszem -

Hold fia, gyönyörű kékmadár,

szárnyaló álmunkkal messze szállj!

A Göncöl szekere - nézd csak, ott!

Az aki hajtja, az én vagyok,

Te vagy a csikaja édesem -

repülünk, s nincs bennünk félelem.

Arcát elmosták tisztító esők,
elhordta minden órák pendülése.
Ha néhanapján újra nézem őt,
nem borzongatnak finom rezdülések.

 
Félholdba árnyalt arcívét látva,
szívdobogva nem gyönyörködöm többé.
Egóján  a meghittség  morzsája
is, régen, játszva tömörödött röggé.
 

 
Tépett vágyak pókhálófonalán
gubózta bábbá viruló szerelmem,
s az odaadás hullámvonalán
mindent elvett, amit kiérdemeltem.

  Forrás: 

http://domonyi.aries.hu/Jezus_tanai-Sumer_intelmek.html#.Ut-EYPuCvct 

XXXV. Rész

Vegyél magadra,

mint legszebb ruhát

egy kivételes ünnepkor,

de ne is! Inkább

burkolj magadra

tarka rongyként

a hétköznapokon!