Messzi, szürke rengeteg,
Vén, nehézkes fellegek.
—-
Fenn az ég szürke kova,
A késő ősz tétova.
——-
Sejtelmes árnyék-bozont
A távoli horizont.
—-
Messzi, szürke rengeteg,
Ott az idő sem pereg.
—–
Pajkos fergeteg-gyerek
Lesi-várja a telet.
—-
A Jelen lusta melák;
Lombjukat vesztik a fák.
—-
Messzi szürke rengeteg
Rossz jövővel fenyeget.
—–
Jövőnk tán pénz-mocsarak
Híg posványába ragad.
—-
Minden kopott pillanat
H.Gábor Erzsébet
Hamuvá hamvadt
Ma csontodig hat az, mi fáj,
vétkeid hamván térdepelsz,
a szél kegyetlen, megcibál -
indulni kéne, menni már,
Isten oltárán esdekelsz.
Arcodba metszi vad vihar,
a múlt szilánkos szirmait,
megbénít szinte - oly szilaj,
szívedbe mint az íj nyilall
feszítve ernyedt izmait.
Indulni kéne, menni már,
el innét messze, bárhova,
meghalni fájva - ennyi jár,
Nihil, ahol a semmi vár,
"Én magam nem vagyok már más, mint lélegző emlékezet. Tovatűnő gondolatok nyomát keresem a holdfényben táncoló erdő felett, és lágyan magamra húzom elmúlt, soha vissza nem térő idők csillagporban úszó emlékezetét…"
(Részlet a Látogatók holdfénynél című kötetből)
Bíborfénnyel ölelkezett a meztelen tenger,
majd kifutott a partra emléket hagyni
a parti köveken. Selymes, lágy érintéssel
simogatta a szemérmesen fénylő arcokat,
kikre a Hold lidérce varázsolt furcsa jeleket...
Ne add fel. Ha kilépsz,
helyedre más atomok
tolakodnak,
ellepve azt az űrt,
mit eddig kitöltöttél
önmagadnak.
Az atom (még ha gáz is),
nem megbocsátó, csak
nyomul előre,
hangulattalan massza,
magában láthatatlan lőre,
örök mozgás,
mely összekapcsolódni,
vagy taszítani akar. Nincs bocsánat,
szeretet, jóság, hűség – emberi
arcot ne higgy
vasnak, víznek, virágnak.
Saját törvénye van,
felfal, nyomod se hagyja,
ha elporladsz. Belőled
Őrzöm még emlékcserepeid
üvegszilánkos törött szerelem.
Lebegő urnavarázsban, magányban
összeborulva, tapasztott sárral
szívmelengetést szakajtónyit,
kosárral, ölelve cserepes ajkak
Öreg őszi napsugár,
Hőség-glédába nem áll.
——
Hűvös marad a világ,
Nyirkosak a pocsolyák.
——-
Nehéz lábon áll az Ősz,
Karja zsibbadt, feje bősz.
—–
Öreg őszi napsugár
Csendes szél-mankóval jár.
—–
Reggelente sír a dér,
Fagy-alamizsnát remél.
——
Dülöngélnek rossz hitek,
Cseperedik a hideg.
———
Öreg őszi napsugár;
Szép emlék marad a Nyár.
—–
Jeget hoznak rút ködök,
De csak az Élet örök.
—–
Fonnyad hazugságözön ,
H.Gábor Erzsébet
Ki tudja?
Honnan is jöttünk, ki tudja?
S ki tudja meddig tart az út?
Mögöttünk lépked néma múlt,
s mi lesz a jövőnk, ki tudja?
Balga az ember, úgy bizony!
Eladunk mindent semmiért,
s ki tudja azt, hogy mit, miért -
s miért a könny, a gyűrt szirom?
Ki tudja, meddig tarthat ez?
Kapzsiság, bűnök, háború,
özvegyek, árvák, bú, ború.
S ki tudja meddig tart a kegy,
ki tudja, Isten mennyit ad,
Mysty Kata: Az elvesztett
Fogyhat,
eltűnhet néha"egy",
- kieshet, - na és?!
"Elveszett!"
Lesz új,
parttalanul!
Nem apad ki
a csapra vert!
S aki "bőven vett,
bőven avat! "
Legszebb évszak, de nem tavasz,
nem nyár, sem ősz, s nem tél havaz -
vagy perzsel tájat odakint,
gyönyört okoz bent, soha kínt!
Bármikor, bárhol ott lehet,
vele, velem, vagy pont veled,
kacérkodik, óvón figyel,
de érte folyton tenni kell.
Valahol itt van legbelül,
de trónusán nem ember ül;
megvenni pénzért nem lehet
az illatát, s azt a szelet
amely vihart sosem kavart,
s nem dúlt vizet, száraz avart.
Magamba szívom: oxigén,
vagy szent ima, mely szól igén.
Sebre ad enyhet, lelki írt,
Csókák, szürke kabátos öreg rókák
"osztyák"-tyák-tyák az észt, ha az erdőt-mezőt
vígan ostromozzák. Fekete sereg... Víz is lepereg
sűrű tollatokról, nem féltek az éhes ordasoktól.
Százkettedik rész
A lírai érték mindig egyedi, és mindig megismételhetetlen. A maga módján mindig közösséget teremt, közösséget egyesít, mélyen bennünk élő tartalmakat önt szavakba, visszhangot kelt bennünk, és mindig felvillantja előttünk egy pillanatra a bennünk rejtőző végtelent, az isteni szikrát. A lírai érték talapzata az erkölcs, kisugárzása a szépség, de nem valamely elvont filozófiai, hanem a konkrétságában is megfoghatatlan, de mindannyiunk számára érzelmileg átélhető szépség. A líra a szépséget nem alkalmazza, vagy utánozza, hanem teremti.
Nem csábít porcelán-ringatásod.
Összetört, suta árnyékod vagyok.
Végtelen sírás, s te pontban állsz ott,
ahol sóhajod még bennem vacog.
Nem jött el a leány, üres lett az utca.
Vak házak ablakát fakasztotta búba.
Csendesen sírdogál hívó ölelésem,
derekadra vágyik minden érintésem.
Némaságba estek az összes madarak,
Mysty Kata
Éveim leperegtek
Lantom lassan leteszem,
már keveset bír el kezem.
Elfáradtam, pihenek.
Ettől "mégúgy" szenvedek.
Dalokból vigaszt veszek;
könnyű álmom énekem.
Éveim leperegtek,
s mindjobban megérleltek;
a sokszor napfényben-keltek.
A rosszakról hallgatok,
ára nagy lett, nem titok.
Édesből is, keservből is
kellőképp haraptam.
Az élet habos oldalán
engem nem láthattak.
Haszonlesők, kenyéradók
"feketelevesét" nyeltem,
Barátságos őszi estén,
Hosszú nap után,
Elcsitul a nosztalgia
A vén körtefán.
——
Éj terül a novemberre,
Mint egy nagykabát,
A Hold is magára húzza
Felhőpaplanát.
—–
Emlék-csillagfények égnek
Távol korokon,
A vén Idő körülvesz, mint
Rozzant hegyorom.
—-
Hever a Göncölszekér, mint
Régi, rossz kanál,
Nemlét-nyugalommal házal
Kint a vén halál.
—-
A Meghitt fájdalmon mereng
Az új homlokredő,
Békét köt a fantázia,
Meg a múló idő.