- Első fogás nyakleves lesz!-
dörrent nagyapánk,
s orra alatt somolyogva,
hamiskásan mosolyogva
nézett le miránk.
- Másodjára meggyfapörkölt! –
zúgta nagyapánk,
s ujját intőn felemelve,
arcunkon a hatást lesve
nézett le miránk.
- Ej, te kópé, ne viccelődj! –
morrant nagyanyánk.
Felé intett harciasan,
majd nevetve, jóságosan
nézett le miránk.
Ezer hulló falevél
Ezer magyar szubkultúra
Ezer felé
Mendegél.
—-
Ezer hulló falevél,
Mindent szertehord a szél.
——
Az éter káromkodással,
Halandzsával van tele;
Örök vita folyik arról,
Sötét-e
A fekete.
—-
Ezer hulló falevél
Télről és fagyról regél.
——
Régi fáról
Késő ősszel
Szertehullik a levél;
Ezer magyar szubkultúra
Száraz kenyérhéjon él.
——-
Ezer hulló falevél,
Háborút üzen a Tél.
——-
Az ősz mindent aranyozottra festett be,
a tűfej-kristályos köd hó-szagút susog.
Agg, teremtő földünk érett bőrt vedlett le,
s most téli, kobalt-álmot aludva szuszog.
Óriás égalj nap-szülte vérben mosdik,
A tornác padlója tégla volt,
vadszőlő futotta oldalát.
Pipázott nagyapám, s néha szólt
bosszúsan:
Ejnye már! Meg: Nahát!
Régi jó pipája nem szelelt,
dohányrost tömte el járatát,
H.Gábor Erzsébet
Tudod kicsim
Tudod kicsim, anyád egy furcsa létben él,
lelkemben dal fakad, ha kinn a szél zenél.
Mintha egy angyal bont'ná selymes szárnyait,
simítva rám az éden édes álmait.
S minthogyha ünnep lenne minden alkalom,
bársonyba öltözik a szó az ajkamon,
s szélhárfa húrjain a dal, ha útra kél,
a hangok tisztasága mindig célba ér.
Muzsika kútja nélkül szomjas bú sodor,
virágom színes szirma fagyba gyűrt fodor -
Hol a lét a halállal szembenéz
Néma a szó, bénul a gondolat,
hogy nincs többé, felfogni oly nehéz.
Sajog a szív, a lélek megborzad,
hol a lét a halállal szembenéz.
A veszteség fáj, sikolt a hiány,
helyén az űr oly mélységesen mély.
A szomorúság vigaszért kiált,
s feltűnni látja Krisztus keresztjét.
Mélyből előtör könnyek patakja,
hulló könnycsepp szeretet gyémántja.
Tükrében villan a remény arca,
Zöldbe borulnak az aknamezők
életre kelnek a"zabhegyezők"
Golgota hegyén krisztustövis
Isten tenyerén fénybe szökik...
Nappal az égre ráfagy a hold.
Vérvörös színnel elmaszatolt
furcsa jelekkel írt üzenet,
mely kioltotta a fénytüzeket...
Mert az elárult, még mennybe menet
magára vette a bűneidet...
Ember a vétked az égbe kiált
jajgatva tűröd majd a halált…
Mysty Kata
Tavaszkék
Szerelemre éhes lány,
most ment át az utcán.
Kócosan tekint szét:
ősz-tavaszt szeretnék.
Szerelemtől kóbor-srác,
libben a lány után,
se jobbra, se balra,
csak loholva és bomolva...
A távolság nem apad,
iram fogytán elakad.
Köd szitál, körbe zár...
Tavaszkék, - siess már!
Hull,
Hull,
Egyre hull,
Lassan mind lehull;
Repedezik,
Töredezik,
Barnul,
Pirosul.
—-
A késő Ősz fogyni kezdett,
S gyűlik
Odaát,
De amíg van, élvezheti
A Nap sugarát.
—–
Hull,
Hull,
Mind lehull,
Vénül a világ,
Fehér tél jön,
Amikor mind
Kopaszak a fák.
—–
Morcos zsoldos a vén Idő,
Folyton menetel;
Tél tátott alagútjában
Sokan tűnnek el.
—-
Hull,
Hull,
Egyre hull,
Téli virágok,
szárított álmok,
konzervált napfény,
sápatag, fösvény…
Hol az az álnok,
holdlepett ösvény?
Téli virágok,
kései lángok,
hamis esélyen
hamvadt erények…
Kötnek még láncok,
hiú remények?
Tenyér-fészkedben
vizedet tartod,
mosd meg az arcod,
mosd meg az arcod.
H.Gábor Erzsébet
Száraz ágon varjúpár
Száraz ágon varjúpár,
emlék csak a sarjú már,
zsenge hajtást enni jó,
jó lenne egy szem dió!
Ó, de kár,
ó, de kár!
- károgja a varjúpár.
Nincs eledel, semmi sincs,
hogy bírnak ki ennyi kínt?
Hűtlen a nyár, messze már,
csoszog a csősz, erre jár.
Ó, de kár,
ó, de kár!
- károgja a varjúpár.
Zsákot cipel - de nehéz!
leteszi és belenéz,
kukorica jó, szemes,
Én-ek éneke
A költőben élő "lények" élnek.
"Én-ek" éneke fenyér:
ahol beérik minden Örömhír.
S akitől Szeretet szül számtalan választ...
Szülve születő alázata nyit festői tárlatot.
S akiknek álma; hogy másokét vigyázza.
És senkit nem hagy magára.
más tördeléssel
Ha átüget szívemen a szerelem,
aprócska szikrák gyúlnak, s nincs kegyelem.
Illatodba kapaszkodom vágyódva,
s lebegve utazom illó álmodba.
Ha ajkunkra lopakodik a mámor,
én legyek akit érted nyilaz Ámor.
Most mellém simul lelked, hát ringatom,
idők végezetéig légy vigaszom.
Százegyedik rész
A költői attitűd alapja a személyes felelősség. Ez voltaképpen három, egymástól elszakíthatatlan dimenzióban érvényesül egyszerre. Ebből fakad tartalomnak, formának és erkölcsi igazságnak a lírában megvalósuló szétválaszthatatlansága, amely itt minden más műnemnél szigorúbban érvényesülő alapkövetelmény. Ha a három közül bármelyik hiányzik, lírai értékről nem beszélhetünk.
A személyes érzelmi hitel dimenziója.
Ezer apró csillagától
Pislákol a messzi távol.
—–
Tétova kéz rossz kilincsen;
Remény nélkül jövő nincsen.
—-
Sejtelmes őszi éjjelen
Didereg a Történelem.
—
Csillagtávol: Lélek álma;
Az anyag? Utcai lámpa.
—-
Idő Létre szomjúhozik;
Az Isten bennünk lakozik.
Mysty Kata
Betakarja hant
Harmatfriss még minden
örömöm,
Torkomon végső dalom
köszörülöm,
Tovatűnt idő lábnyomán
járok,
Betakarja hant gyönyörű
világom.
H.Gábor Erzsébet
Térj haza vándor
Térj haza vándor, látod az útnak nincs soha vége,
otthoni illat vár idebenn hű hitvesi házban,
vesd le a sárost, itt van a hószín, bújj bele végre!
Rosszra ne gondolj már csak a vágyott jóra, a szépre.
Várlak a meggyúlt gesztenyeszínű alkonyi lángban,
ünnepi díszben, lázölelésű asszonyi vágyban.
Küzdve a csábos, csalfa szerelmű ördögi kéjjel,
mentve a múltunk angyali szárnyon messzire szálltam,