Blogok

XXI. rész

Zrínyi úgy ment-e vadászni 1664. november 18-án, mintha háborúba menne?

Erre a kérdésre Bethlen Miklós ilyen választ ad:

„Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott”

A bő csizma illik a hadi ruházathoz, a telkes bocskor talán kevésbé. Arról azonban, hogy a hadjáratok során Zrínyi hogyan öltözködött, több korabeli metszet is van. Vegyük ezeket szemügyre.

Lássuk az elsőt:

http://www.cultiris.com/kepek/adatlap/13451

Utam véges

Utam véges, idő korlátja zárja.
Évtizedek sora gyűlik mögöttem,
előre tekintek, soha nem hátra.
Reménység csillaga ragyog fölöttem.

Hit lángját felszítja, táplálja bennem,
megvilágítja az élet értelmét.
Titkai tárulnak a végtelennek,
lelkemből elűzi halál félelmét.

Hitem hogyha szilárd, kísér a sírig,
csak porsátram sorsa lesz az enyészet.
Ismerem az ajtót, út végén nyílik,
aki mindvégig hű marad, beléphet.

Schvalm Rózsa

H.Gábor Erzsébet

Rozsdaszín kabátba

Rozsdaszín kabátba bújt az ősz,

gallérját feltűrve érkezett,

sunnyogva, mint aki vétkezett,

s bősz heve reggelre újranőtt.

Szélvész, a barátja, bút hozott,

s szomorú, borongós felleget,

szeretni muszájból nem lehet,

a szívben a vágy csak kujtorog.

Ostorzó’ esőben régi fák,

lombjukat siratva hajlanak,

a levelek mélyen alszanak,

mint avarba ájult, szép imák.

Drága Feleségem,

Nekem vagy teremtve…

Vagyok-e én olyan jó férj,

Amilyen asszony Te?

——

Őszi alkonyatok

Bölcsessége véli:

Amíg Te megmaradsz nekem,

Mindig jó lesz élni.

——-

Régi, hosszú évek

Kovácsoltak össze;

Egy napon beléptél hozzám,

S Veled a Szerencse.

—–

Isten szeme rajtunk,

Áldás földön-égen;

Csendesek az őszi napok,

Drága Feleségem.

A szerelem valami furcsa, kúszó fájdalom,

mely lelkedbe férkőzik, virágporos szárnyakon. 

Szíved templomában bolyong, vergődik vészesen, 

s minden pillanat-dobbanástól borzong végzeted. 

Múltamból tehozzád futok, könnyed álmokat szősz,

sziromágyon ölellek , s körénk lopózik az ősz.

Foglyom e pillanat, könnyes szemedben csillanás, 

varázslatos lényed csupán múló lét-villanás. 

Baktatok, tócsákban hunyorgó csillagok között,

Piros az ég alja.
Egy felhő fehér még.
Zöldellő fűzgallyak
Játéka olyan szép.

Piroslik orcám is,
Ám lelkem falfehér.
Zöld hegyek ormát is
Eléri már a tél.

Nincs hideg. Nem fázom.
Sőt, most jött még a nyár.
Ünneped, Drága Hon!
Ez a nap nem lesz már.
 

Sötét az ég alja.
Felhőtlen is már rég.
Letörött fűzgallyak
Mindenütt, szanaszét.

Október az ősznek májusa,
tobzódó színpompa  mágusa.
Piruló szépasszony-levelek
fényfoltos pamlagán heverek.

Csélcsap szél búgását hallgatom,

Verőfényes októberben

Szombat délután

Megpihen a fürge szellő

A vén körtefán.

—–

Bár a reggel csikorgóan

Őszi, reszketeg,

Zöldellnek az udvaron a

Nyári díszletek.

—–

Verőfényes októberben

Messze még a tél,

Örülhet az ember lelke,

Midőn hazatér.

—–

Szombati mosolymámorban

Szép a délelőtt;

Napsugarak hada áll őrt

A jelen fölött.

——

Verőfényes októberben

Könnyed a derű,

Még akkor is, ha odakint

Minden keserű.

——

Mysty Kata
Fűzfa alatt

Fűzfa alatt
időm halad,
nem mozdulok,
szívem faggat.
 
Fűzfa alatt
lépek, fények
indulnak
el égnek.
 
Fűzfa alatt
várok, hajnal
ébreszt fel,
lehúz haraszt.
 
Fűz lombja
sűrű lepel,
orrlógató
élet-teher.

Játszom. Sorsom a tétem.

Élhetem féktelen énem.

Mindig elveszek tőled

súlyos percnyi-időket.

Bennük száz csoda-emlék.

Ne siess, ne rohanj el még!

Érzed? Mily bűvölő ez a szépség!

Hová mentek ifjak?
Itthon hagytok minket?
Milyen helyre hívtak?
Vajon hová visznek?

Maradjatok itthon!
Maradjatok! Kérlek!
Itt az egyetlen Hon
A világban Néktek.

Ne menjetek innen!
Nem mehettek messze!
Honfi, hogyha nincsen,
Ország vajon lesz-e?

Maradjatok itthon!
Ki magyar, itt legyen!
Nem élhettek máshol.
Nem! Ilyen szép helyen.

Kilencvenhetedik rész

A szükségszerűség elve az életnek egyfajta fordított, természetellenes szemléletéből adódik. A szükségszerűség – halálközpontú világnézet.

Nehogy azt gondoljuk róla, hogy a szükségszerűség elve különösebben „modern” volna, vagy azt, hogy bármiféle „fejlődés” hozhatta létre. Ez csak a látszat, a kanonizált látszat, a kánon által ránk kényszeríteni akart világlátás. Ha az életet a halál oldaláról próbáljuk értelmezni, „szükségszerűen” jutunk el a szükségszerűség gondolatához.

H.Gábor Erzsébet

Tombolt a nyár

Tombolt a nyár, a vére forrt,

feszített még, de vége volt.

Kapu mögé bújt sok csoda,

diákkor drága otthona.

Szabadság édes íze jött,

repkedtünk ég és föld között,

mint láncát vesztett gályarab,

kit őrült láza szárnyra kap.

Farkasétvággyal, vad-mohón,

életet faltunk habzsolón,

aztán mindennek vége lett,

köddé foszlott az élvezet.

Múltak az évek csendesen,

Ötven felett minden Élet

Októberbe fordul,

Jövő-hitek csendesednek,

S halál gyomra kordul.

——-

Sajognak az eresztékek

Odafent az égen,

Nem oly virgonc már a vén Nap,

Mint valaha régen.

—–

Viszont talán ezerszer is

Több és jobb a munka,

Ötven felett a lustaság

Nem üt a hasunkra.

—-

Az örök Szerelem tüze

Eljut minden szóba,

Ötven felett kéken vált át

Más dimenzióba.

—-

Vénülve baktat az Idő,

Térde felcsikordul,

Ötven felett minden Élet

Jártam fényszinü tangót, boldog szívbe nyilallót
pillém langy szelek hátán, játszik ő vele,s vár rám
Szárnya éj feketében, repdes rét mezejében.
Árván zöldül a pitypang, szólal nád-zene síp hang

Minden percben köztünk ülnek,
és felszállnak, ha felszállunk.
Szilvakékül a szürkület,
mégis szellemet találunk.

A sajátom jó, nincs harag,
megférünk, mert bennem elfér
– de mit nem adnék néhanap
emelkedettebb szellemér’!

Ha elutaznék, követne.
Hűn ragaszkodik énhozzám,
s mintha óváros - kövekhez
súg - búgását is hallanám; 

hogy cserél eszmét szellemem,
s az ódon helyek rejtekén
megbúvó csipke, szelemen,
csészekürt, vagy a rejtett lény…