Sovány vigasz
Beküldte hubart - 2013, szeptember 20 - 22:02„A liget fölött jeges szél zokog.
Fájó könnye fák kérgére hullt,
s míg úgy sír, mint talp alatt a homok,
zokogásában muzsikál a múlt.”
(Kovács Daniela: Végre meglátom)
„A liget fölött jeges szél zokog.
Fájó könnye fák kérgére hullt,
s míg úgy sír, mint talp alatt a homok,
zokogásában muzsikál a múlt.”
(Kovács Daniela: Végre meglátom)
Szemed velem égbe szökött,
igézve megbabonázott,
Benne a Nap fénye tűzött,
pázsitja-színe sem kopott.
Ragyogva tőle holnapom,
fogant megszépítő álmot.
Titkát, rezzenését lopom.
Lelked tengerében ázom.
Sugárzó öröme ragyog.
Kékítő meséit ontja,
Részemmé, s boldoggá avatom.
Dallamát még dúdolgatom,
öröklétbe viszem szavad.
Visszhangom a hangod...
Alattunk szelíden ring a tó,
csend honol, nagyhasú Hold ragyog,
szerető karodban jól vagyok,
csónakunk békésen ringató.
Lobogó tűzvágyunk megpihent,
nem dúlja viharok árja már,
minket már hiába vár a nyár,
tavaszunk elröppent, messzi ment.
Simítva emlékek kóchaját,
megsajdul bennünk az érzelem,
s idézve éjszakák sóhaját,
mindig csak tehozzád érkezem.
Téged is feszít még kósza vágy,
két szemed tüzében ég szemem.
Ősz szele fújja - hull a szirom,
nyárnak a lábán gyűl a halom.
Itt van a rég várt sárga vonat,
egy kicsikét még hátratolat,
engedve nyárnak búcsúzkodást,
s kétkedve indul - nincsen tovább.
Nincs kegyelem, az idő nagyúr,
- mindig a vesztes marad alul -
hozza a bőség-áldásokat,
borból, gyümölcsből, mustból sokat.
Búzát is őröl, húz a malom,
zsákokba ömlik lisztes vagyon.
Télire gyűjtve jó tüzelőt,
éltes anyóka áldja meg őt.
Osztja a barna őzgesztenyét,
Kilencvennegyedik rész
A szükséges kitérő után ideje visszatérnem a lírához. Vajon mi lehet a költészet küldetése, feladata ebben a mai világban?
Félreértés ne essék: nem a kanonizált költészetről beszélek, azt korábban már kellőképpen körüljártam. A kanonizált lírának a mai magyar világban semmiféle küldetése, megoldandó feladata nincs, a kanonizált líra nem küldetés, hanem puszta státusz.
A valódi költészetnek mi lehet a küldetése?
Mysty Kata
Őszi eső
Mélabús Történelem,
Mint egy kóbor állat,
Folyton új végzeteket
Keresgél magának.
——
Borongós a vén Idő,
Bizsereg a bőre,
Vad zuhatagok között
Hömpölyög előre.
—-
Örök-ősz Történelem,
Ködfátyol a párja,
Szikkadtra szárasztott Lét,
Múltak múmiája.
——
Szükségszerű mélabú
Lett a Múltnak őre,
Színpadias képletsorok
Válhatnak belőle.
—–
Mélabús Történelem,
A kánon tanítja,
Globalizált pusztulásnak
Benne van a nyitja.
—–
Várj még a kaláccsal,
ne szegd meg,
várj még a hússal,
ne edd meg!
Várj még a csókkal,
ne tedd meg,
hadd mondjam el,
hogy szeretlek.
Hadd mondjam el,
hogy elmehetsz,
ha úgy érzed, már
nem szeretsz,
de hagyd az ajtót,
ne csukd be;
bezárom majd én,
örökre.
kép: Kulcsár Ágnes
Mysty Kata
A lélek gyógyszere
A lélek gyógyszere; öröm,
Forrásában gyönyörködöm.
Líra annak megmondója,
honnan fakad igaz nóta!?
Líra verme kincse tárva,
táncot lejtő dallamával,
zene, szöveg mind bajadér…
Versbe vésve még többet ér!
Versörömök tiszta kútja,
vándorlások égi útja,
drágábbnál is drágább gyöngyök,
fényt elnyelő gyönyörök!
XVII. Rész
Elérkeztünk oda, amikor ideje alaposabban szemügyre vennünk Magliani meséjét, ami rövid terjedelme ellenére szinte hemzseg az ellentmondásoktól, illetve a gyilkosságra utaló közvetett bizonyítékoktól.
Előtte azonban gyorsan idézzünk emlékezetünkbe valami fontosat.
Bethlen tanúvallomásában minden szónak, minden részletnek külön jelentősége van. Minden részletnek, és minden részlet hiányának.
Ülök a világ peremén,
lógatom a lábam.
Apró sóhajra vadászom,
születő lét köröz.
Köröttünk az élet gyérül,
csendfonalát fonja az idő
a kattogó rokka nélkül,
s belőle majd szemfödelet sző.
Szívünkben az emlék mélyül,
partjaira gyermekmosoly nő,
s hogy aranyra érik végül,
elfedi a reá húzott kő.
Már közeleg a bársony éj,
puha léptén csupa rejtély.
Emlék-kövek szegélyezte út
a szendergőn mosolyt fakaszt,
szenvedőnek így nyújt vigaszt,
Alattunk szelíden ring a tó,
csend honol, nagyhasú Hold ragyog,
csónakunk békésen ringató,
szerető karodban jól vagyok.
Lobogó tűzvágyunk megpihent,
nem dúlja viharok árja már,
tavaszunk elröppent, messzi ment,
minket már hiába vár a nyár.
Simítva emlékek kóchaját,
megsajdul bennünk az érzelem,
s idézve éjszakák sóhaját,
mindig csak tehozzád érkezem.
Te pedig hozzám, s míg álmodunk,
lassan az Istenhez átjutunk.
Sok éve történt,
Ezen a napon;
A vén Idő megállt egy pillanatra,
Mint fáradt vándor, aki azt kutatja,
Akad-e szállás a szőlőhegyen,
S Te azt mondtad:
Igen.
—–
Azóta évek,
Napok jönnek-mennek,
Mindennap újabb igenek teremnek,
S köszönöm Neked
A Életet.
——
Összenőttünk,
Mint tölgyfa ágai,
Mint lustán hömpölygő ikerfolyó,
S ha életemben van valami jó,
Az mind Te vagy…
——–
Köszönöm, hogy
Vagy!
A szoba feléledt: benn állólámpák
gyúltak fel utánad, és hímzett párnák
borultak elébed. Mint ízzó árnyak
egymásra fordultak a fekvő ágyak.
Felálltak ültükből a lankadt székek,
Mint egy neszező, félénk őz,
suttogsz álmodón, csendesen,
nékem, te vagy a legszebb ősz,
rőtszíntől ékes kedvesem.
Te óbornak dús levében
üdvözült mézes íz, zamat!
Halk szavaid lágy selymében
a remény; édesvíz, patak.
Mint nyárvégi kegy, hűs balzsam,
ami megkésve érkezik,
s oltva a szomjam, tűz ajkam
cserepén égve vétkezik.
Lelkem issza - mint írt adót-
a szó, gyógyító cseppjeit,
a szépségest, a ringatót -
bárcsak becézne reggelig!
Még mindig nézlek. Te rám mosolyogsz és én
vissza. Rohasztom lelkedet a halálnak.
Elillant már belőled a friss kalászszag,
mikor anyaságom tiszteletlenségén
szabadon engedted délibáb-hatalmad.
Azóta virrasztok. Egyszer irgalmat nyersz
Érzem!
Valaki vár!
Fa törzsében,
ága mögül,
bodzatőben
mily gyönyörű!
Valaki vár
az úton lesve,
félve,
vágyakozva tán.
Érzés, mely, mint virág
lassan bontja szirmait,
Szép Kikelet vízzel, árral,
új szerelem forrásával,
rügyfakasztó varázsoddal
kutakodod Holnapot.
Új életnek harmatcseppje,
vigaszt hozó tiszta szele
ezer dallal mesterkedve;
madárcsőrbe-szerelemmel,
tavaszhírnök
Szerettem férfit,
hányat?!
El is feledtem
valahányat.
Kerestem titkát
szerelemnek,
Nem lettem bölcsen
vetemedett.
Halva születtek;
mindet,
mindet temettem.
Ringatott ölén
öröm, bánat...
Engedte, hogy
kiabáljak.
szerz.név Mysty Kata
Másik VÁLTOZATA