Blogok

A test hullámos, rózsaszín papír,
a lélek rá fátyol-sorokat ír,
ködös, tintás pacák elmosódó
foltjaiba hull lágyan, mint a hó.

Jelzi kézmozdulat, szemrebbenés,
száj szegletében ülő nevetés,
ezernyi gesztus, tovalebbenő,
szívünkbe ékelt, kódolt múltidő.

Jele: bánatos könnyek zápora,
vagy, mint tegnapi, kihűlt vacsora:
dúlt arcra fagyott, indulatos ránc.
Tart, míg csak élsz, szédelgő lélektánc,

- Első fogás nyakleves lesz!-
dörrent nagyapánk,
s orra alatt somolyogva,
hamiskásan mosolyogva
nézett le miránk.

- Másodjára meggyfapörkölt! –
zúgta nagyapánk,
s ujját intőn felemelve,
arcunkon a hatást lesve
nézett le miránk.

- Ej, te kópé, ne viccelődj! –
morrant nagyanyánk.
Felé intett harciasan,
majd nevetve, jóságosan
nézett le miránk.

Ezer hulló falevél

Ezer magyar szubkultúra

Ezer felé

Mendegél.

—-

Ezer hulló falevél,

Mindent szertehord a szél.

——

Az éter káromkodással,

Halandzsával van tele;

Örök vita folyik arról,

Sötét-e

A fekete.

—-

Ezer hulló falevél

Télről és fagyról regél.

——

Régi fáról

Késő ősszel

Szertehullik a levél;

Ezer magyar szubkultúra

Száraz kenyérhéjon él.

——-

Ezer hulló falevél,

Háborút üzen a Tél.

——-

Az ősz mindent aranyozottra festett be,
a tűfej-kristályos köd hó-szagút susog.
Agg, teremtő földünk érett bőrt vedlett le,
s most téli, kobalt-álmot aludva szuszog.
 
Óriás égalj nap-szülte vérben mosdik,

A tornác padlója tégla volt,
vadszőlő futotta oldalát.
Pipázott nagyapám, s néha szólt
bosszúsan:
Ejnye már!  Meg: Nahát!

Régi jó pipája nem szelelt,
dohányrost tömte el járatát,

H.Gábor Erzsébet

Tudod kicsim

Tudod kicsim, anyád egy furcsa létben él,

lelkemben dal fakad, ha kinn a szél zenél.

Mintha egy angyal bont'ná selymes szárnyait,

simítva rám az éden édes álmait.

S minthogyha ünnep lenne minden alkalom,

bársonyba öltözik a szó az ajkamon,

s szélhárfa húrjain a dal, ha útra kél,

a hangok tisztasága mindig célba ér.

Muzsika kútja nélkül szomjas bú sodor,

virágom színes szirma fagyba gyűrt fodor -

Hol a lét a halállal szembenéz

Néma a szó, bénul a gondolat,

hogy nincs többé, felfogni oly nehéz.

Sajog a szív, a lélek megborzad,

hol a lét a halállal szembenéz.

A veszteség fáj, sikolt a hiány,

helyén az űr oly mélységesen mély.

A szomorúság vigaszért kiált,

s feltűnni látja Krisztus keresztjét.

Mélyből  előtör könnyek patakja,

hulló könnycsepp szeretet gyémántja.

Tükrében villan a remény arca,

Zöldbe borulnak az aknamezők

életre kelnek a"zabhegyezők"

Golgota hegyén krisztustövis

Isten tenyerén fénybe szökik...

Nappal az égre ráfagy a hold.

Vérvörös színnel elmaszatolt

furcsa jelekkel írt üzenet,

mely kioltotta a fénytüzeket...

Mert az elárult, még mennybe menet

magára vette a bűneidet...

Ember a vétked az égbe kiált

jajgatva  tűröd majd a halált…

Mysty Kata
Tavaszkék

Szerelemre éhes lány,
most ment át az utcán.
Kócosan tekint szét:
ősz-tavaszt szeretnék.

Szerelemtől kóbor-srác,
libben a lány után,
se jobbra, se balra,
csak loholva és bomolva...

 A távolság nem apad,
iram fogytán elakad.
Köd szitál, körbe zár...
Tavaszkék, - siess már!

Hull,

Hull,

Egyre hull,

Lassan mind lehull;

Repedezik,

Töredezik,

Barnul,

Pirosul.

—-

A késő Ősz fogyni kezdett,

S gyűlik

Odaát,

De amíg van, élvezheti

A Nap sugarát.

—–

Hull,

Hull,

Mind lehull,

Vénül a világ,

Fehér tél jön,

Amikor mind

Kopaszak a fák.

—–

Morcos zsoldos a vén  Idő,

Folyton menetel;

Tél tátott alagútjában

Sokan tűnnek el.

—-

Hull,

Hull,

Egyre hull,

Téli virágok,
szárított álmok,
konzervált napfény,
sápatag, fösvény…
Hol az az álnok,
holdlepett ösvény?

Téli virágok,
kései lángok,
hamis esélyen
hamvadt erények…
Kötnek még láncok,
hiú remények?

Tenyér-fészkedben
vizedet tartod,
mosd meg az arcod,
mosd meg az arcod.

H.Gábor Erzsébet

Száraz ágon varjúpár

Száraz ágon varjúpár,

emlék csak a sarjú már,

zsenge hajtást enni jó,

jó lenne egy szem dió!

Ó, de kár,

ó, de kár!

- károgja a varjúpár.

Nincs eledel, semmi sincs,

hogy bírnak ki ennyi kínt?

Hűtlen a nyár, messze már,

csoszog a csősz, erre jár.

Ó, de kár,

ó, de kár!

- károgja a varjúpár.

Zsákot cipel - de nehéz!

leteszi és belenéz,

kukorica jó, szemes,

Én-ek éneke
 
 A költőben élő "lények" élnek.
"Én-ek" éneke fenyér:
 ahol beérik minden Örömhír.
 S akitől Szeretet szül számtalan választ...
 Szülve születő alázata nyit festői tárlatot.
 S akiknek álma; hogy másokét vigyázza.
 És senkit nem hagy magára.

 más tördeléssel

Ha átüget szívemen a szerelem,

aprócska szikrák gyúlnak, s nincs kegyelem.

Illatodba kapaszkodom vágyódva,

s lebegve utazom illó álmodba.

Ha ajkunkra lopakodik a mámor,

én legyek akit érted nyilaz Ámor. 

Most mellém simul lelked, hát ringatom,

idők végezetéig légy vigaszom. 

Százegyedik rész

A költői attitűd alapja a személyes felelősség. Ez voltaképpen három, egymástól elszakíthatatlan dimenzióban érvényesül egyszerre. Ebből fakad tartalomnak, formának és erkölcsi igazságnak a lírában megvalósuló szétválaszthatatlansága, amely itt minden más műnemnél szigorúbban érvényesülő alapkövetelmény. Ha a három közül bármelyik hiányzik, lírai értékről nem beszélhetünk.

A személyes érzelmi hitel dimenziója.

Mysty Kata
Betakarja hant
 
Harmatfriss még minden
örömöm,
Torkomon végső dalom
köszörülöm,
Tovatűnt idő lábnyomán
járok,
Betakarja hant gyönyörű
világom.