Ne űzz, ne bánts gigászi szenvedély!
Fülembe cseng a hárfa húrja még.
Nekem mesél e dal, szívembe ég,
a Holdsugár kísér utamra majd.
Ha híven őrizem szemed színét,
varázsa mindörökre megmarad.
Miért szitál, ködöl reám a kín,
e méla est miért nekem sötét?
Öszvér voltam, lóvá tettek.
Don Quihote La Manchából
cukrot adott a mancsából,
maradt volna inkább veszteg!
Igát húztam régen, ámde
féléve tán idestova
a büszke úr hátaslova
vagyok már én, Rocinante!
Gyepes elme őkegyelme,
mert egy testes, csúf perszóna
- ilyet szült a spanyol róna? -,
Dulcinea a szerelme!
Foszladozó őszi lombok,
Fogjátok a kezemet,
Őszi szél csendben nevet;
Ismerős hazai gondok,
Foszladozó őszi lombok.
——
Szomorkás őszi remények,
Tévúton jár a világ,
Susognak az őszi fák,
Isten helyén anyag-féreg,
Szomorkás őszi remények.
——-
Hamvas fátylú őszi ködök,
Dőzsöl kánon-Döbrögi,
A múltakat röhögi,
Ős butaság lánca csörög,
Hamvas fátylú őszi ködök.
—–
Foszladozó őszi lombok,
Mindig újra jön a tél,
Minden élet véget ér,
Nekem is, értem is
Talpig ragyogásban október vége,
fehéren vakít az őszi nap fénye.
Színaranyat ont a fák koronája,
dús avar szőnyegét szellő járja.
Mennyi szépséget tár elénk az élet,
gondolatom nyárba, tavaszba réved.
Ha tél jegén siklik a képzeletem,
hófehér leplén a csodát meglelem.
A természet nekem is, értem is szép,
kitárja előttem ezernyi kincsét.
Igazgyöngyöm benne már megtaláltam,
Mennyekből eredő, tiszta forrásban.
Schvalm Rózsa
H.Gábor Erzsébet
Ünnep
Az éltes, őszi lomb alatt,
a vén pad mélyen hallgatott,
a deszkán várt egy jó falat,
kis csapzott szőrű eb szaladt,
s egy öreg arra ballagott.
A korgó hasnak csöpp vigasz,
a padon volt egy tört kenyér,
biz otthagyhatta bárki azt -
a pillanat egy áhítat,
míg hozzáért az agg tenyér.
A bácsi leült, s küszködött,
az üres gyomra egyre fájt;
a kutyus mellé költözött,
a lábát nyalta, nyüsszögött’,
Apám cserillatú keze után vágyom,
a félmosolyra szájának szegletében.
Ha még rám emelné ezüstös-zöld szemét,
e cinkos pillanatban vele lehetnék.
Anyám hangján susognak a falevelek,
tüskés ágak szaggatják régi sebeim.
Arcvonásukat emlékekből rajzolom,
s lelkembe ég már, az örökké gyermeknek.
Határ a végtelenben, egy kijelőlt
Érnek a körték már,
körtefák - mézelők,
alattuk nincsen sár,
leveles létezők.
Darazsak dongnak még,
langy fények ölelnek,
madarat vonz az ég,
szellő fúj völgyeknek.
Érnek a körték már,
Mysty Kata
Két Fél egy egész
Bár a szürkét feketének látom,
mely szemedben már majdnem fehér,
nem ok rá, hogy ne legyél barátom,
Susognak az őszi lombok,
Lassan lehull a levél,
Életútján minden ember
Maga módján mendegél.
—–
Vénül az őszi verőfény,
Néha feltámad a szél,
Az örök ősz öröklétről,
Örök emberről regél.
——-
Magyar őszünk keveset szól,
Szinte sohasem nevet;
Látott már magyar elmúlást
Magyar földön eleget.
—–
Susognak az őszi lombok,
Rövidülnek a napok;
Ember vagyok, apa vagyok,
Férj vagyok, magyar vagyok…
(„ha ital vagy, szódavíz, én
leszek benne málnaszörp.”- Sea Miller)
Úgy egészítjük ki egymást,
mint muzsikaszó a muzsikást.
Ha fészek lennél, én vörösbegy,
katicabogár te, és én petty.
Te levélrügy, én virágbimbó.
Légy vasderes, én leszek hintó.
Ugye, milyen egyszerű ez?
Kellesz, mint sírhoz a fakereszt,
hőseposzban Iaszónnak hajó,
mesekirálynak cukorhoz só.
Lennél fenyőfa, én fényfüzér,
lennél koncert, s én jegyüzér.
Elkopó éj hűs bársonyát
ölelgeti egy szürke dallam,
benne fonódik össze halkan,
s felerősödik mind tovább
kukazörgés, láb dobogása,
autógumik surrogó nesze,
s a kiskocsmába gyors felesre
betérők pohárkoccanása.
Zörgő tolókocsikról sóhaj
vegyül a klíma-mormolásba,
s a szomszéd beteg horkolása
vágódik, mint kés-metszett jó vaj.
Szűnő műszak. Friss váltása
gyógyszert számol, reggelit oszt;
felnyalják a tegnapi koszt,
s vonulhat a slepp, Úr áldása.
Bő két hete Bán Mórt (polgári nevén Jánost) interjúvoltam a gyulai Mogyoróssy Könyvtár dísztermében.
(Hogy miért Mór? Talán Jókai inspirálta Jánost? Esetleg az első ismert magyarországi író, a néhai Maurus pécsi püspök?
Az előre kigondolt kérdések közt ez is szerepelt, de nem tettem fel, mert félrevitte volna a diskurzust.)
Hosszan beszélgettünk, talán kissé túl hosszan is. A közönség zöme azonban bírta, az érdeklődés nem lanyhult.
Tükörbe nézek – te nézel vissza rám.
Két csillagodban ott vagyok.
Létemnek aranyló alkonyán
úgy leltem magamra benned,
mint hangjegyekre a dalok.
Mint mikor harangok énekelnek,
torkomból úgy szólal szavad,
s míg vélem itt e földön élsz,
nélküled nem vagyok egész,
nélkülem nem lehetsz magad.
Ha fújdogál a huncut őszi szél,
a rőtre vált levél nekünk dalol.
Veled bolyongok én, miénk az est
avarba szórt szavam tiéd ma még...
A vágy, ha ránk simulna hagyd nekünk
a mámorát, hisz életünk rövid.
De sorsom útja véget ér ma már,
szerencsecsillagom leáldozott.
H.Gábor Erzsébet
Hallgat lenn a méla lomb
Hallgat lenn a méla "lomb",
sárba fojtva bánatát,
féreg rágja már a fát -
háta hajlik, vén a domb.
Mókus ugrik - rút idő -
jó lenne egy szem dió,
gazdag húsát enni jó,
mély odúba kúszik ő.
Bükkfa, tölgy, és fenyves is,
lakja itt a hegytetőt,
szél fú őszi keszkenőt,
foszló ködben elveszik.
Száraz ágon rút levél,
bú borul a tájra már,
elmúlásnak árnya jár,
Próbákra hív
Néha próbákra hív az élet,
tőrébe csal orvul a sátán.
Hazug szava csábit megtéveszt,
hálót sző körötted az ármány.
Elrabolja lelked nyugalmát,
beteggé tesz az aggodalom.
Kelti benned a bűn tudatát,
s hogy nem nyerhetsz már bocsánatot.
Egyenlőtlen ez a küzdelem,
nem győzhetsz magad erejével.
Igaz hit pajzsa a védelem,
szemben az ellen fegyverével.
A kert ma néma lenne, tücske sem zenél,
de halld e béna zajt,
az őszi jajt, a rőt levél neszét!
Szorong a nyármadár,
akit, ha vére hajt, szeretni visszajár.
De szárnya tolla hull ma szerteszét,
futóbolond cibálja, kerge szél.
2013. okt. 25.
Kilencvenkilencedik rész
A fentiekben többször elmondtam már, hogy a líra a személyes nyilvánosság művészete, tárgya pedig a nyilvános személyesség. Ebből adódóan a líra kiindulópontja mindig konkrét és személyes, de ez a konkrétság és személyesség a közösség irányába mozdul, arrafelé alakít ki „szabad vegyértéket”.