Mint falevelet múló őszi pillanat,
körbeölellek kedvesem.
Pihegő testednek látványát kódolom,
vágyszikrád nekem csillogjon.
Lélegzésed hajnali hangjait gyűjtöm,
bőröd illata borzongat.
Rózsák esteli ringását adom néked,
s gyarló szívem lüktetését.
Talán csendes ősz vár ránk az idén,
a Nap lustán ring a Duna vizén.
Gyenge fénye táncot járva folyik,
s mint a gyermek, anyjáról álmodik.
Tovaszökne, bújna el merengve,
Olyan álmos mindig reggelente...
A folyó sem vesz vadul éles kanyart,
hozzásimul fűzfáival a part.
Úgy csordogál, szinte áll a vize.
Partifecskék otthagyott fészkibe
apró cinkék lelnek tágas otthont.
Lármás népség, már érett magokat bont.
Délre vágynak "vét" formázó darvak,
visszatérnek károgva a varjak,
Csodás az őszi éj, türemlik égre hold.
Sötétben ébredő parányból gyúlna fény,
ha el nem rejtené felhők mögé a holt
tüzet, világok vélt szavát, ígéretét...
Jön elébem, fut a Múzsám,
s megáll az ész, nincs szemérem,
forró vágytól pezseg vérem,
Idén az Ősz korán vénül,
A hajnal fagyosra kékül,
Reszketnek a fellegek,
Portyára les a hideg.
——–
Ősz fáján sok munka terem,
Káosz van, meg késedelem,
Sok adminisztráció,
Szinte semmi ráció.
—–
Zord, lassú, tohonya napok,
Őszi sejtelem gomolyog,
Gyürkőzünk a hegyre fel,
S a szobor nem énekel.
——
Idén az Ősz korán vénül,
A Nyár mindig hamar évül,
Nem marad utána más,
Jéghideg realitás.
—–
Dermedt őszi tapasztalat
Fürkészi a hideg falat;
Alkonyórán
Lét zaja csendesül alkonyórán,
leszáll a nap nyugat horizontján.
Mielőtt álomba szenderülne,
megfürdik lángok közt elmerülve
Fényözönét ömleszti a tájra,
izzón röppen alkonyi szikrája.
Sugara hegy ormát aranyozza,
leszáll a földre az égi pompa.
Ám eljön az este lopakodva,
mint tolvaj, kincseit elrabolja.
Éj sötét bársonyán szerteszórja,
hold vándor hajnalig útját rója.
Schvalm Rózsa
H.Gábor Erzsébet
Látod, eljött az ősz is
Látod, eljött az ősz is
ráncot redőzve ránk,
isszuk a mézteánk,
velünk vénül a kőris.
Hajlott háttal a tél lenn
figyel, aggódva néz,
öreg, eres a kéz,
egyre forog az érem.
Tudom, vége lesz lassan,
ámít az idő még -
semmi nem számít rég,
csak egy: veled maradtam...
2013.10.05.
Az természetes volt, hogy az elkészült aknafolyosók esetében a gyújtózsinórok sem maradhatnak szabadon. De hogyan léptetjük őket ki onnan?
Nézd, hogy nélküled mivé lettem,
őrült tangót jártunk mi ketten.
Álmokkal kihímzett éjszakánk,
szerelem-lepelt terített ránk.
Vad vágyaink máglyáján égtünk,
tudtuk, egyszer ez lesz a végünk.
Halványuló látomás vagyok,
belül pirít a szégyen, sajog.
Hamvába hullt szerelmi lángunk,
kínzó múltunkért nem sóvárgunk.
Nem tangózom, nincs édes-kettes,
szívem bánatkövekkel terhes.
H.Gábor Erzsébet
A fűz szerelme
A fűzre lomha, méla bú borult,
az este néma hurka rászorult,
hiába vágyna fényre, nem lehet,
reménye mindörökre elveszett.
Szerelme volt a lenge, déli-szél,
a selyme csalfa, bókja égig ér -
Galád! S a balga fűzfa hitte azt,
csak ő, ki hozza majd a szép vigaszt.
Ölelte őt a szél, s ha dalra kélt,
a lombja tündökölve úgy remélt,
s karolva „férfiját”a gyenge ág,
a szíve tudta, hogy csak erre várt.
Kilencvenhatodik rész
Az erkölcsi világrend őrének ugyan Istent tekintjük, de semmiképpen sem a régi vallási elképzelések személyes Istenét, aki felhőtrónon szemléli a világot angyalok és szentek közepette – mint azt a középkori népies vallásosság vélte – hanem a bennünk lakozó isteni elv megszemélyesítőjét, aki isteni mivoltától függetlenül – sőt talán éppen attól vezettetve – elválaszthatatlan részét képezi az emberi lényegnek. Az ember nem isten, de hordozója az isteni princípiumnak, ha akarja, ha nem.
Monoton kopognak álmos esőcseppek.
Rozsdás könnyek a vakult üvegű ablakon.
Megsárgult fényképeid elém repítettek
ahogy mezítláb sétálsz, a fényesre koptatott
macskaköveken. Szalma hajad összeállt,
-oldalra hajtva fejed,- nevetve ráztad le permetét a nyárnak,
mint virgonc tacskó kölyök...szanaszét repítetted.
Te vagy a Nő, az örök szépség. A legszebb mese,
leírhatatlan történet, hideg varázslat a forró homlokomra...
Repülj, repülj még, csak most az egyszer!
Engedd, hogy hűsítsen szárnyaid suhogása,
Körülvesz áldott percekkel,
Követ fényes tekintettel.
—–
Perc-mosollyal hozzám simul,
Oltalmaz láthatatlanul.
——-
Létből boldogságot fakaszt,
Életben, reményben maraszt.
——-
Kutyusaim üdvözlete,
Otthonom finom melege,
Feleségem tekintete…
—-
Isten a Jelenben
Éltet;
A jelenben
Ragaszkodik hozzánk
Az Élet.
H.Gábor Erzsébet
Őszi aranyban
Őszi aranyban állnak a fák,
ág-boga szűri Nap sugarát,
ünnepi díszük a lombkorona,
gyűlik a földön a dús nyoszolya.
Múlik az élet, hull a levél,
friss leheletnek selyme elér,
érzi a szívem a gyenge nyarat,
dél szele, langy keze, megsimogat.
Nézem a fénylő, szűz pocsolyát,
s benne, a huncut nyár mosolyát,
bomlik a kéreg a fák derekán,
duzzad a barna a gesztenyefán.
XIX. RÉSZ
Hogy a frissen érkezők a színpadias látvány helyen mit pillantottak meg, az Magliani meséjéből közvetlenül nem derül ki, de összerakhatjuk.
Még egyszer a színpadi szituáció:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó”
A következő mondatban Magliani a dezinformáció nagyon is modernnek tűnő változatával él: megenged magának egy hatalmas csúsztatást:
„érkezik Guzics és Angelo.”
Íriszek selymes szirmaiba rejtelek,
lekésett szavak csüngenek ajkamon.
Párnámon keserű könnypacák terjednek,
szegényes számvetés készül irkámon.
Cseperedő esti homályba képzellek,
Ha egyszer arra visz utam,
ahol a szerelem lakott,
ablakán bekopogtatok,
szomjamat oltó, hűs kutam.
Ha kérdi, ki vagyok, ki az?
Vállára röppenek csendben,
s ő tudom, felismer engem,
azt mondom: madárszívem az!
De sokat daloltam róla!
S repítve himnuszát a szél,
fénytükrű tenger lett az éj,
Ha eljössz hozzám,
boldogan néznek majd meg
ablakszárnyaim.
Feléd integet
a vén diófa is, ha
házam nem leled...
Öreg hársfám is
megérzi, hogy ma eljössz.
Néked illatoz.