Blogok

H.Gábor Erzsébet

Térj haza vándor

Térj haza vándor, látod az útnak nincs soha vége,

otthoni illat vár idebenn hű hitvesi házban,

vesd le a sárost, itt van a hószín, bújj bele végre!

Rosszra ne gondolj már csak a vágyott jóra, a szépre.

Várlak a meggyúlt gesztenyeszínű alkonyi lángban,

ünnepi díszben, lázölelésű asszonyi vágyban.

Küzdve a csábos, csalfa szerelmű ördögi kéjjel,

mentve a múltunk angyali szárnyon messzire szálltam,

Van abban valami szép,
ahogy leírod a csendet,
amikor suttogva átlép
soraiddal az ember
egy másik világ elé,
hol suttogva védenek fűzágak
- mint fölém boruló relé -
fonódnak elmémbe betűszárak.

(Idehozott verseimhez nem kérek hozzászólást.Köszönöm.)

Ellovagolt a naplementébe a hős,

táltos gebéje napparazsat harapott.

Patkóitól szikráztak az égen

a csendben bóbiskoló csillagok...

Delizsánszon repül a Pegazus,

wurlitzert nyekerget a koldus

Kockaköveken kopog a step-paripa

Madame, és misszijő odafordul...

Olcsó szivarra gyújt az álmos masamód,

míderjét darázsderékra nem fűzi.

Büszke farcsontja remeg, nyihaházva nevet

A sarkon egy sörösló épp gondolatait űzi...

Számolatlanul megvan az összes csigolya,

trárárárárá

*Mint kagylóból bontottalak ki, mint* akit a
titokba zárt világ elrejteni képzelt előlem...
Szemed nem csodálkozott, csak semmibe révedt,
üres tekintetedben érzés nem csillant...megijesztettél.
Ó, miért ez a pillanat, ha semmiért volt az áldozat?

XXIV. Rész

 Vissza kell kanyarodnom a vasvári békéhez. Meg a konstantinápolyi osztrák követ személyéhez.

A korral foglalkozó történészek írásaiban nyomát sem leltem annak, hogy valaki komolyan elgondolkodott volna azon, ki, mikor, miféle módon adott megbízást a szentgotthárdi csata után a nagyvezír táborában elvileg fogolyként tartózkodó Renigernek arra, hogy uralkodója nevében békét kössön a törökkel.

Mert hogy ez egy roppant különös békekötés volt.

Izgatottan súttogtak a fenyvesek,
összehajoltak sietve, úgy tanakodtak:
Riasszátok a tél angyalát, Déranyót!
Ne bizzatok soha fontosat egy eszelősre
aki az időt sietve ostorozza, hajtja előre...
Gyerünk, csak szépen tovább! Szem kiszárad,

 Mysty Kata
Őszlevél

Őszlevéllel a szél táncol,
játékosan elvarázsol.
Ritmus-sávja ígéret is,
és gyerekhittel elhiteti,
szárnyalását így tetteti.

Rövid napnak ringatása
pillekönnyű  pillantása,
Hólepellel egy kézre hull;
megdermedten itt honosul,
és telet fest meg konokul.

Megújulás

Odakint már hull a hűvös, őszi eső,

színét vesztve a táj oly bús, oly merengő.

Várja, felöltse a tél hófehér leplét,

megpihen alatta, míg jő az ébredés.

Láss túl a homályon, felhők szürkeségén,

elmúlásban lásd meg az új születését!

Emberi sorsunk is ily módon változik,

ha régit letéve, Krisztussal osztozik.

Mint kikelet dereng új tavasz kék egén,

felragyog a szívben mennyei fény-remény.

Borúját elűzi, örömbe öltözik,

H.Gábor Erzsébet

Őszi sanzon

Egy kávézóban vártalak,

kinn rőtszín avar illatolt,

mint szirmot bontó új tavasz,

az égbolt olyan tiszta volt.

A régi, fáradt zenegép,

egy sanzont dúdolt szelíden,

padam, padam, s a meseszép

dal ritmusára vert szívem.

S te vígan jöttél énfelém,

- a kezedben egy rózsa volt -,

az életem, a szép regém,

a lelkem rezgett, úgy dalolt.

S míg kortyoltál, csak néztelek,

Ezüstszárnyú vén november,

Falevelet sepreget,

Menetelő felhőrajok

Borítják el az eget.

—–

Repedezik az ősrégi,

Sokat látott Lét-porond,

Éltet minket napról napra,

S megújul a régi Gond.

——-

Megőszült vén esztendőben

Kondul az idő-verem,

Öregedő világunkban

Száz ifjú álom terem.

——

Ezüstszárnyú vén november

Zsörtölődik nagyokat,

Fagy-végzetet, kora telet

Öregesen halogat.

—–

Kemény, őszi munkakedvben

Élet ritmusa kopog;

Kedves Sci-fi rajongók!

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=582512961815051&set=a.5825117318...

köszönettel

Toma

(SPT)

Áradsz és ömölsz, ránk borítasz meleg nyalábbal sátrat,
fényességet, sokunknak bátran adakozol.
Mi előtted lustán heverünk, s te nézel át a tündöklésed

 A metronóm monoton hangja szól,

Vándorló nemzetség lakik bennem,

Csaba királyfi porló sziklanépe.

Életemben hányszor útra keltem,

s mindig új meg új vidékre érve

sehol nem leltem igaz otthonom.

Hogy tehettem volna bármit érte?

Pedig őket véremben hordozom,

engem is pöröllyel edzett a sors

oly gránitkeményre, mint gondokon

merengő, kószáló, magába' morc,

magas, szikár, barázdált homlokom

viselő vezér lófő századost.

Ősapám, lovas székely Benedek

innen vándorolt nyugati végre

Mintha  felszökött volna szárnyalni az égre,
lerázva mocskot, s rongyos  gönceit.
Csak minden mi kék és semmi zöld,
nem vonzza bűv. Béklyóba nem igáz,
elhagyta könnyedén...Oly' csendes az Űr,
hallotta szólni önmagát!