Blogok

Veled ma szép a bűvös ősz,

s miénk e pillanat-varázs.

A Hold az égen imbolyog,

reánk kacsint a vén betyár.

Nekünk mesél a déli szél,

a Föld is andalogva jár.

Ezernyi fénybogár kereng,

s a végtelenbe útra kél.            

Ilyenkor a temető
virágdíszbe öltözik,
s minden szívbe szerető
emlékezés költözik.

Mécseseknek lángjai
enyhe szélben inognak,
koszorúknak százai
borítanak sírokat.

Szülők, testvér, rokonok
nyugszanak a hant alatt,
kikkel éltünk sok-sok jót -
néhány barát is alant:

és imára kulcsolva
meg-megremeg két kezünk,
mikor velük suttogva
emlékeket keresünk.

Aztán, ha az estével

H.Gábor Erzsébet

Rímek ringatnak

Rímek ringatnak este el,

álmomban mindig dal vagyok,

szállok magasra, messze fel,

hiszem, hogy vársz, ma ott leszel,

koldus szívemre hallgatok.

Kínok tüzében érkezem,

kereslek - és oly szent e hit -,

mint ahogy annyi éjjelen,

hozzád űzött az érzelem,

eljutok tán a lelkedig.

Dalolok úgy, mint senki más,

tűrtem némán már oly sokat -

érted kiáltok lelki társ,

mézet lehel rám égi hárs,

Akikért senki nem gyújt gyertyát,
süppedt hantjukat koszorúzva
befonta tövis, száraz dudva,
s ördögszekér, míg a szem ellát.

Hiába ringtak anyaölben,
s hittek meséknek, ígéretnek,

Hol az élet utak véget érnek

Temetők néma csendjében ma este,

mintha a csillagos ég tükröződne.

Mécsesek és gyertyák villódzó fénye

vetül, színpompás, virágos kertjére.

Itt, hol az életutak véget érnek,

csak a porladó test rejlik a mélyben.

Testben a lélek nem lakik odalent,

más dimenzióban már otthonra lelt.

Tétován, idéz fel most a képzelet

halovány gyertyafényben emlékeket.

Fájdalom elpihent már békességben,

majdani találkozás reményében.

Új reményekkel, vasárnap. Léleknek kedves harangszó.
Bár mindig megaláznak, te mégsem haragszol.
Hétfőre jókedved eloszlik, "savanyú a szőlő"!
Kedden a nejednek szelet csap titkos szerető,

Úgy lüktet a szél, minden falevél
feljajdul az esteli csendben,
pattog a toboz, hangot viszonoz
tört sírokon szökdelő szellem.
Nincs szárnysuhogás, csak fogvacogás
– mint hóbagoly nappali kertben -,
a fejfa tövén sárgát vet a fény,
hullt csíkot a fürtömre csentem.
Most már a levél mind föld fele tér, 
- szőnyeg ropog isteni rendben –
mit ősz betemet, mint holt szemedet
sokcsillagos, éteri csendem.

Elhervadt virágot szorít most kezem,
lelkem rezzen, arcomba fúj a szél.
Nyírfák alatt egy padon üldögélek,
szemem elréved, téged keresgél.

Búsulós, rossz érzésem lassan elkóborol,

Századik rész

A jó vers alapja a költő személyes részvétele, hitele. Nincs alibi vers, nincs jó költemény a költő személyes részvétele nélkül.

Természetesen lehet szerepverset írni; amikor a versbe n megszólaló lírai Én hangsúlyosan nem azonos a költővel. A vers alkotója ilyenkor voltaképpen álarcot ölt. A magyar líra számos fontos alkotása ilyen, egyebek között Kölcsey Himnusza is. A költő olyan szerepbe lép, amelytől magánszemélyként különbözik. Ettől szerepvers.

H.Gábor Erzsébet

Nagyapám emlékére

Már csak ködbefulladó, ősz haja,

és ráncoktól ölelt mosolya 

dereng, lelke oly rég fent kereng,

neki már nincs baja.

Már csak avarillatú lomb alatt,

s álmomban jön el a pillanat,

hogy a gyermekkezemet fogja,

s mondja - így óvtalak!

Már csak múltbafoszladó, régi kép,

és fülembe zengő, szép regék

őrzik fakult emlékként őt is,

s szavait szent igék.

Erna egy Dorset-i lány volt,
minden szép ifjúért lángolt,
egyszer e nagy liba
elment egy lagziba,
s meggyulladt. Micsoda láng volt!

*
Marynek volt egy kalapja,
azzal telt el egész napja,
kivette, betette,
fölvette, levette,
míg fel nem pofozta apja.
 

*
Eötvösnek ingája torziós,
elnézte, nem lett-e torzítós.
Akárhogy figyelte,
hol arra, hol erre,
bárhogy javította, torzított.
 

Nagyon hosszú már a poszt;

A piros ász, oszt – nem oszt.

—–

Mindegy már, mit is keresek;

Alsók, felsők, kilencesek.

——

Univerzális riposzt:

A piros ász oszt – nem oszt.

——-

Totál globál multikulti;

Harminchat lapos tök ulti.

—-

Hamis szabadság kifoszt,

A piros ász oszt – nem oszt.

—–

Teljes sorú végső betli;

Kiterítem, ezt fizesd ki.

——-

Nyugalom az élet álma;

A Hídon túl nincsen számla.

——-

Szívós, konok léti poszt;

Ha meghasad a tudat, éjben a nappal

világít ezer csillag minden öntudattal.

Most fényes utakon közénk gyertek

 kiket már réges-rég elfeledtek...

Csontjaitokon a párka sem talált

kivetni valót,

nevetekre az emlékezet is csak nehezen

találja a szót..

Apák, gyermekek. Álszent gyilkosok.

A fény nem válogat, kíséri árnyatok.

Ti is, ki megrekedtetek a két

világ között,mert lelketek még nem,

csak testetek , mi gyászba öltözött..

Ez éjjel értetek égnek újra a lángok,

H.Gábor Erzsébet

Jövőt remélve

"A pajta és a rét között,

a kert aranyba öltözött:"

a sok levél a földre hullt,

avar-ruhája lángra gyúlt.

A tőke régi, renyhe már,

halomba hordva tűzre vár,

a szél elállt, a rőzse ég,

az őszi munka véget ért.

A pince hűs, de forr a bor,

a méze erjed, illatol,

jövőt remélve szél zenél,

s tavaszra vár a holt levél.

(fabijole: Október végén c.verse ihlette.)

XXIII. RÉSZ

Az eddigiekből már kiderül, hogy legalább két tettessel kell számolnunk, Pakával és Maglianival. Természetesen az sem lehetetlen, hogy más cinkosok is voltak, de a rendelkezésre álló adatokból ez nem derülhet ki.

Nem hiszem, hogy Pakán kívül bárki más is részt vett volna Zrínyi csáktornyai emberei közül az uruk meggyilkolásában. Nem lehetetlen, hogy akadt volna még más gazember is, de túlságosan veszedelmes egy gyilkosságba túl sok szereplőt bevonni.

Tényleg senkik és semmik vagyunk?
Szélt kiált szánk, törékeny szavunk
elvész a siket hangözönben,
rádióhullám verte ködben…
Erőszak árad, fullaszt, öl meg,
cunamiként marja a földet,
befogja szemünk, fülbe harsog,
a pőre mocsoknak fúj marsot,
s való világként elhazudja
sok elvakított, mohó fruska
magát áruló álmait.

Mysty Kata
Közöny-öröm
 
Keresztet rajzol égen hamvas felhő,
- a peremén siratófal domborműve-,
fejjel lefelé Péter halott teste,
így kívánta gyötrő lelkiismerete.
 
Bűn pokla hamvaszt el naponta élőt,
holtat éleszt fel a megváltó hit,
Lelket sorvaszt, trónol a féktelen
közöny-öröm, hideg, oly vértelen!

Olykor meghallom fűszagú mesédet;
s rám emeled ég-szemed,
hajad aranypászma, megéget,
tested gyümölccsel etet.
Ereid lassú folyók,
szívmagod láva,
de pusztítunk mi milliók,
gyarlón, meg nem állva.
És bár léteznek missziók,
arcod árkaiból mégis te adj vizet,
markodba gyűrj magokat, búzát,
kiálts széllel hitet,
vedd a mindenség blúzát,
s maradj holnap is Föld-liget.