Irodalomtörténeti szösszenetek - 22.
Beküldte lnpeters - 2012, október 30 - 21:02Nem árulom el, ki mondta. Évtizedek óta halott.
——
Nem árulom el, ki mondta. Évtizedek óta halott.
——
Közöttünk bolyong a Végzet,
Számol tőkét, kamatot,
S a név-értékű enyészet
A világ vörösre dörzsölte szemét,
megsiratta már a kivénhedt Napot,
ki búsan a rét füvébe harapott
Holtra szikkadt levelek
Láb alatt zörögnek,
Holt emlékek októberben
Csöndben elpihennek.
——
Volt Anyám...
Sírkertek lángrózsáit
koszorúba fonja
a Megtartó Szeretet.
Gyertyaláng égi fényében
halottunk kedves arca
mosolyog;
Lelkek könnyező
öröme ringatta
a szendergőt öröklét
legszebb álmaiba...
A világ lassan elborul,
s a dolgos napból este lesz,
a holdnak kolduspénze hull,
ködkönnyet cseppent az eresz.
Sír az őszi szél,
Hull a falevél,
A Szegénység országában
Közeleg a Tél.
Szemed szememen
Alig három évesen
könyvek mellett
kecmeregtem.
Olvasásra éhesen
magamat
betűkbe rejtettem.
Nagypapa, - a te
szemüvegeden át
láttam a világot.
Olvasott a képzeletem,
Nevetett szüntelen
szemed a szememen!
Mysty Kata
Negyvennyolcadik rész
Általában az irodalom jóval többet és fontosabbat mond a szerelemről, mint a tudomány, ami nyilvánvalóan tudomány és irodalom eltérő küldetéséből, az emberi lényeghez fűződő eltérő viszonyukból adódik.
Szerelem volt...
Szemünkben ólálkodó
- Rejtelem,
El nem enged - súg,
- Szeretem.
Szívbe gyökeret ereszt
- a Szerelem,
Arcunkról öröm pöttye
- lepereg.
Fölemel érintő lágy
A kínok kútjába löktél,
ma is. Hiába szeretnélek.
Rettenve fut tőlem az élet.
Te voltál gyáva maradni!
Hasztalan vívott minden viszály,
katonát nem adott a király.
Én többé nem marasztallak.
Ha tél jön, betakarom magam,
bennem a halál sóhaja van.
Íme, hát itt vagyok: mezítelen, pőre,
nem vágyom már cifra ruhára, cipőre.
A legfőbb Garabonciás
A vén História,
Tőle a nagy színésznek is
Van mit tanulnia.
——
Magyar Szabadság!
A darabról már írtam – remélhetőleg ma éjjel befejezem.
Részletet akkor nem adtam belőle, most pótolom.
- Állatkertbe viszlek - így szólt jóanyám -
lószekérrel mentünk által egy tanyán.
- Nézd csak, az a gólya. Most itt kelepel,
de majd Afrikában tölt egy telet el.
Aztán átellenbe nyújtotta kezét,
hol egy tehéncsorda hevert szerteszét.
Nem törődve, hogy az eső csepereg,
lúdcsapatot hajtott odébb egy gyerek.
Láttunk még pár varjút, szarkát, verebet;
a felnőtt társaság rajtam nevetett.
Nem felejtem drága anyám szavait,
de olcsón megúszta azt a szafarit!
2012. okt. 22.