Idő-mosta tankok
Néma dübörgése
Háborgatja Múltunk fülét
Éppen hatvan éve.
Elmúlt évszázadunk,
Nyúzott, szakadt rosta,
Hatvan éve hazánk földjét
Orosz tank taposta.
Idő-mosta képek
Éledni akarnak,
Új vérfürdőt remélnek a
Gyülekező varjak.
Idő-mosta tankok
Árnyai zörögnek,
Hitehagyott kommunisták
Hitért könyörögnek.
A háború-pokol
Túlvilági tályog,
Nyüzsögnek ott régi szovjet
Lövészhadosztályok.
KÉTSZÁZHETVENHETEDIK RÉSZ
Ami azt jelenti, hogy Méltató szerint – ha igaz, amit a versről mondott – Parti Nagy verse minden hagyományos poétika értelmében igen silány vers.
„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”
Ez pontosan olyan, mintha egy nő szépségét azzal a megjegyzéssel „dicsérné”, hogy „túllépett a tisztaság és a jólápoltság elavult konvencióin”…
„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”
Őszi este simogat
Őszi magány-fák alatt,
Hömpölyög az őszi
Emlék-áradat.
A gyermekkor melege,
A fiatalkor heve;
Minden emlék sejtelmesen
Fekete.
Őszi este illata,
Minden emlék tétova;
Elmúlt évek derengő
Ködpárlata.
Őszi est költészete:
Bús, nosztalgikus zene,
Ritmusra ver
Emlékeink hűlt szíve.
Őszi este - révülő,
Makacs reménykergető;
Minden Lírában egyesül
Minden Múlt,
Jelen,
Jövő...
HETVENEGYEDIK RÉSZ
Nem ismert volna fel? Ez aligha volt hihető, de Szélfarkas erre is képes. Erős megarai akcentussal válaszoltam. Ez nem állt messze az ő tükörsima attikai beszédétől, de azért különbözött is tőle.
Család,
Munka, Szerelem;
Ez a három kell nekem!
Az Idő bárhogy suhan,
Életemnek célja van.
Szerelem,
Munka,
Család;
Erre épül a világ.
Család,
Munka,
Szerelem;
Ez adja az életem.
Hogy mi lesz a világunkban,
Háború, vagy
Béke?
Nem Isten, hanem mi vagyunk
Felelősek érte.
Hogy lehet-e majd valaha
Emberibb jövendő,
Szabad akaratunkon áll,
Miénk a teendő...
Megtaláljuk-e vajon a
Jövő útját máris?
Vagy zsarnokságba húz minket
Globál-liberális?
Isten által vagyunk
Itt van
Bennünk
És Felettünk;
De amit nekünk kell tennünk,
Nem teszi helyettünk.
Arany János a magyar nyelv virtuóz ismerője és használója volt. Csípős humorát akkor sokan ismerték, ma már csak feljegyzésekből tudunk róla.
Az 1850-es években a nagykőrösi református gimnázium tanára volt. Tanítványainak zöme sose feledte el.
A félelmek láthatárát
Felhő övezi,
Gyülekeznek jövendő Tél
Előőrsei.
Vén közömbös fagyseregek,
Nyegle viharok,
Várják, hogy a teremtőjük
Majd értük kopog.
Létroppantó katasztrófák
Végtelen sora;
Vagy jönnek, vagy nem is kelnek
Életre soha.
A félelmek láthatárán
Sunyi tél-bohóc,
Pillantására vár számos
Jövő-martalóc
Rettenetes téli napok
Sora toporog,
Rossz, buta, szadista végzet
Foga csikorog.
Sok mogorva virtuális
Légitámadás;
Háborúkról ábrándozik
A vén lópatás.
Helytállás a profán létben;
Sosem kolompol az Érdem.
Profán hősök - ünnep-lények;
Hétköznapokban a lényeg.
Lét falára faggyút kentek
A fordított értékrendek.
Helytállás a profán létben;
Félig Földön,
Félig Égben...
KÉTSZÁZHETVENHATODIK RÉSZ
Ezt előre bocsátva nézem tovább Méltató ájuldozásait:
„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”
Tipikus esete a kötelező légbőlkapottságnak.
„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”
Októberünk vénülőben,
Hull az Idő könnye bőven...
Ködösre hűltek a falak,
Levélszőnyeg a fák alatt.
A Nyár gazos sírja felett
Csörömpölnek a levelek.
Októberünk vénülőben,
Jelenünk meg vén erdőben...
Fújnak a Cohn Bendit-szelek,
A vén hajó remeg,
S a láthatáron trónol -
A Rettenet...
Jogok meg kötelességek
Rossz dogmákká fagynak,
Profán agymenések
Szentelvizet kapnak,
Közönséges erőszaknak
"Jogvédői" vannak...
Európa,
Európa...
Rossz doktrínáid szemétdombra vetnek,
Felsejlenek távoli partjai
Valami abszurd,
Gonosz rettenetnek...
Októberi hulló falevél..
Minden Jövő
Előbb
A Múltban
Él.
A vastag, friss avarszőnyeg kopog,
Félénk,
Rossz álmú
Jövő
Nyomorog.
Belepi lábnyomainkat az Ősz;
Emlékeink:
Megannyi
Fürge
Őz...
Októberi hulló falevél...
Az ember sose
Önmagának
Él...
Ha az Idő érne,
Az ember nem félne;
Végzet-szabta történelem
Elkotródna félre.
Ha Jövő kerülne,
Elibénk terülne,
A Múltat is elhívhatnánk
Gyönyörködni benne.
Szelíd jelen lenne,
Tenyerünkből enne,
Betölthetné lelkünket az
Öröklét szerelme.
Hogyan újul meg a Líra?
Mint elvarázsolt kabát?
Esetleg "modern szellemben"
Felszámolja - önmagát?
Nem hiszem...
A Líra nem öngyilkosjelölt
Rímfaragók
Rossz, posztmodern
Disznóölő kése,
A Líra az Emberiség
Örök szívverése...
Álköltészet van
Címért,
Díjakért
A Líra - felelős az Emberért.
Hogyan újul meg a Líra?
Tán doktrínák nyomán?
A jó, engedelmes papír
Fut a nyomda után?
Margit körút..
Corvin köz…
Magyarország…
Idegen hangzású, furcsa nevek
Sorát önti elő a rádió,
Áradnak, mint zabolátlan folyó,
Bennünk egy messzi kis ország vonaglik,
Míg Európa borotválkozik.
Emitt béke, üzlet, hétköznapok,
Demokratikus jólét, nap ragyog,
Felriadva csak hála jár az égnek;
Valahol messze, túl a kerítésen
Sztálin-szobor dől, orosz tankok égnek…
Egy ország Európa közepén,
Ahol a végzet reszketni tanul…
Margit körút..
Corvin köz…
KÉTSZÁZHETVENÖTÖDIK RÉSZ
Itt érvényesül a „kötelező légbőlkapottság” elve. A kánon versei nem törekednek lírai élményközösségre, még a kánonhoz tartozó személyekkel sem, sajátos műnyelven íródtak, sem érzelmi, sem pedig értelmi oldalról nem megközelíthetők.
Olvasni senki sem olvassa őket a „bennfenteseken” kívül. Voltaképpen ezt nem is akarják. A kánon igyekszik minél teljesebben elzárkózni a közönségtől. Fentebb szóltam arról, hogy akad már olyan, a kánonhoz tartozó tollforgató, aki a verskedvelést is „dilettantizmusnak” minősítette.
Fantomok az őszi csendben,
Varjak kárognak rekedten.
Fondor alkonyat betakar,
Árulást zörög az avar.
Alpok felől fordul a szél,
Alattomos nótát regél.
Fantomok az őszi csendben,
Komor, ínséges menetben.
Elárult jó Babilonok
Felszámolt világa morog...
Feledtetett Atlantiszok
Szellemfogsora csikorog.
Fantomok avarba zárva,
Késő este - egy hosszú nap után;
Bólogat a közelmúlt
Az öreg körtefán...
Ősz meg a gond - két vénülő iker;
Semmibe csábít az anyag.
Mégis élni kell.
Tétova buszra száll fel az Idő;
Régi menyasszony a Remény,
Még sincs esküvő.
Késő este - egy hosszú nap után;
Etikásdit játszik a pénz
Az uborkafán.
Hallgat a Szent és harsog a profán,
Egyre vastagabb a pára
Isten ablakán.
Hüppög az árva, vézna kis Jövő;
A valódi Életre már
Nem marad erő.
Valahol mindig szól a Dal,
Valaki mindig Jót akar.
Valahol elcsitul a szél,
Valaki mindig szépen él.
A Szerelem
Valahol mindig éget,
Valahol mindig tovább tart az Élet.
Valahol mindig szép a Szép,
Valaki most előre lép.
Valahol mindig jó a Jó,
Valahol mindig szép a Szó.
Valahol kushad a végzet,
Valahol mindig élni tud az Élet.