Még életben van a Béke,
Bágyadt Ősz a menedéke.
A halál gyomra már korog.
S még élnek az áldozatok...
Ráncos dollár-gnóm kavargat
Pénz-katlanban - borzalmakat.
Még életben van a Béke,
Most, amíg él,
Óvni kéne!
Óvni kéne,
Óvni kéne...
Hagymázas őrült terveket
Az Idő semmibe temet.
Olyanért ne folyjon több vér,
Ami száraz füttyöt se ér.
Még életben van a Béke,
Van értelme tenni érte.
Kezed kezemben, amíg élek,
Kezem Kezedben, amíg élsz,
Amíg Te vagy nekem - remélek;
És amíg én vagyok Neked - remélsz...
KÉTSZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ
Mert van tovább is.
Ha a kánon határozza meg, hogy mi tekinthető az általa lírai műalkotásnak nyilvánított versben értéknek, akkor lényegében nagyon közel került ahhoz, hogy
↓
Lényegében azt is eldöntheti, hogy voltaképpen mi áll a versben. Azaz: azt lát a versben, amit akar. Nem számít, ha a mű maga az értékelés által állított elemeket nem tartalmazza…
Túl az időn
Kis kunyhóban,
Isten ráncos öreg mécse ég,
Kékesfeketén ásít az űrbe ott
Az Ég...
Minden idő
Elmúlóban;
Halott-fehér anyag-hóban...
Minden idő elmúlóban...
Messzi Múltban,
Köd-jövőben;
Bölcsőben -
Vagy temetőben...
Túl az Időn
Kis kunyhóban
Borozgat a vén Történelem,
Elszalasztott alkalmakról fecseg
Szüntelen.
Túl az Időn,
Túl a téren,
Túl minden rekedt miérten...
Éjfekete jegenyefa áll,
Törzse alatt
Dúdolgat
A közönyös halál...
Fáradt napon, késő este
Tompa ég halálra lesne...
Homály gyűlik kopasz hegyen,
A hallgatás - istentelen.
Hideg sötét árnyak alatt
Múlttá válik a Pillanat.
Remény Születést keresne...
Fáradt napon, késő este...
Könnyhullató őszi napon
Sáros lesz a beton-vadon.
Jövő sarjad remény-magon,
Caplat a vén Idő - vakon.
Fáj az ősz valahol nagyon -
Könnyhullató őszi napon...
Könnyhullató őszi napon,
Könnyhullató őszi napon...
Könnyhullató őszi napon
Jelen kopog az ablakon.
Holt szükségszerűség oson
Virtuális kultúr-nyomon.
Nemhit térdel jövő fagyon;
Könnyhullató őszi napon.
Könnyhullató őszi napon,
Könnyhullató őszi napon...
Könnyhullató őszi napon
Merengünk egy pillanaton.
Ősz király trónjára lép,
Int a fellegeknek,
A siheder szellőhadak
Széllé cseperednek.
Roppant felhőseregek
Ősz-parancsra várnak,
Emlékét is eláztatják
A néhai Nyárnak.
Hidegen táncol a köd
Friss hajnali égen,
Sárgulnak a falevelek
Lehullani készen.
Ősz király trónjára lép,
Vihognak az árnyak,
A vén Idő megint újra
Parttalanná válhat.
Média méregcumin
Tengődnek a sarjak,
Globális hazugságokról
Kárognak a varjak.
Világ-zsarnok hitetlenség
Hitért könyörög;
Nem az a Szent, ami drága,
Csak, ami
Örök.
Globális irányítással
Nyílik a verem,
Halott pénz szolgálatában
Élet nem terem.
Polkorrekt halandzsa helyett:
Lelkiismeret,
Isten bennünket sohasem
Profitért szeret.
Világ-zsarnok hitetlenség -
Globál-kapanyél,
Ami jó érzéssel lehet,
Azzal visszaél.
Akkor is ilyen nehéz idők jártak,
Mérges hangyabolynak tűnt a világ,
Bajok rohangáltak a piacon,
Operett Mars-istenkék hetvenkedtek,
S a munkanapok sisteregve teltek.
Munka után,
Csak szűk családi körben
Igent mondtunk egy csöndes délutánon...
Sok kört futott azóta az Idő,
Emlékek tükréből ragyog elő
Az egykor félszegen ejtett
Igen.
Igen,
Igen,
Igen...
Rád évtizedek után is:
Igen.
Meghitt, szép, megszentelt kis pillanat,
Amit azóta minden évben újra
Ajándékul nyújt nekünk az Idő...
KÉTSZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ
A válasz a kánon lényegi elemeire világít rá.
A kanonizált vers értékelésénél a „kötelező légbőlkapottság” elve érvényesül.
A „kötelező légbőlkapottság” elve a művészet intézményi elméletének kiterjesztése a műértelmezés és a műelemzés területére. A kanonizált líra ítészei számára ez teszi lehetővé, hogy korszakalkotó művé magyarázzák akár a legsivárabb amorf halandzsát is.
Ősz-futamok halkan járnak,
Hűlt mosolyok kővé válnak.
A Nyarat követve, sután,
Bánat marad a Múlt után.
Bús, fonnyadt, sokszínű ország;
Az Ősz - örök múlandóság.
Ősz-dallamok, tengermélyek,
Kékek a múló emlékek.
Ezüstös Idő-korona
Búval, bánattal kirakva.
Ősszel minden jövő fanyar;
Tudjuk - mégis bizonytalan.
Ősz-hegedű halk zenéje
Készít fel a hosszú télre.
Ősz-futamok halkan járnak,
Remények - Jövőre várnak.
Gyülekező fellegek;
Az Ősz Téllel fenyeget.
Globálhárpia-sereg
Műanyag könnye pereg.
Az Életet akarom;
A Boldogság - hatalom.
Gyülekező fellegek;
Ónos jövő csepereg...
Tudod, hogy nem adom fel, Istenem...
Fogam szívom,
Csóválom a fejem,
De ameddig csak kell, tartom magam.
Neked kell szólnod,
Hogyha vége van...
Olyan világban élek, ahol éppen
Semmibe szakadnak a távlatok...
Az ész makog,
Tompul az érzelem,
És a fülhallgatós, vén Lucifer
Bébiszitterként őrzi a világot,
Fel ne ébredjen az emberiség...
Férj vagyok és
Apa;
Ma régimódi,
Mint özönvíz előtti kövület,
Amikor már süket, meg
Vak a többség,
És büszkélkedik a gonosztevő...
Bő negyedszázad Szerelem
Él meghitten
Veled, velem.
Egyszer régen,
Nagyon régen,
Egész világ ellenében...
Mindenki lebeszélt róla,
Ha rájuk hallgattunk volna...
Bő negyedszázad Szerelem;
Kellek Neked -
Kellesz nekem.
Kezdődött - első látásra;
Holtig-örök pillantásra.
Azóta közös a Létünk,
Folytatódik - amíg élünk.
Bő negyedszázad Szerelem;
Én Veled,
Te pedig
Velem.
A korhatag nyolcvanasok
Emléke diszkréten ragyog...
Őszi pompa, színezüst,
Még ragyog az Élet,
Átsugárzik még a nyári
Napsugár-igézet.
Gáláns, büszke őszelő,
Déli Napja áldott,
Munkakedvvel pótolja a
Régi ifjúságot.
Szeptemberi kora ősz,
Vad tüzek lohadnak,
Csak a bolond érzi magát
Búsképű lovagnak.
Őszi pompa, színezüst,
Ködfalak lebegnek,
Új Hiteket ad az Ősz a
Régi Szerelemnek.
Múlttá simult már a Nyár
Az emlékezetben,
Ősz zsoldjában ragyog a Nap,
Vén szeme se rebben.
Csípős már a virradat,
Sárgul a fa lombja,
De barnára sül délután
A szeptember combja.
Odalett a Nyár kevély,
Vad lelkesedése,
Bár az Ősz az öregedést
Még nem veszi észrre.
Múlttá simult már a Nyár,
Emlék-fallal födve,
Elvonul a mindig ifjú
Nosztalgia-ködbe.
KÉTSZÁZHETVENEDIK RÉSZ
Hogyan tudnám a verset összefoglalóan jellemezni?
Amikor a kereszténység államvallássá lett, a Kelet-római Birodalom területén olyan óriási templomok épültek, ahol a centrálisan elhelyezkedő középponti, kör alakú szent térhez kereszt alakban négy háromhajós bazilikát csatlakoztattak, így az épület görögkereszt alaprajzú lett.
Képzeljünk el egy ilyen hatalmas templomot.
Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel
Látja Isten keze nyomát
A Földön az ember.
Filozófiai síkon
Göröngyös a pálya,
Elvadult lapos anyagelv
Rossz hepehupája.
Eretnekké válnak bennünk
A szépséges esték,
Mert nem hisszük, hogy az embert
Dolgok teremtették.
Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel;
Tudjuk, hogy a Kötelesség
Sohasem ereszt el.
Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel
Látja Isten keze nyomát
A Földön az ember.
HATVANKILENCEDIK RÉSZ
Hulló őszi eső-bánat;
Isten egyszer belefárad...
Él a Remény, tombol a Nyár,
De a vége mindig csak - sár.
Ősz és Tavasz,
Élet, halál;
A Látszat soha meg nem áll.
Hulló őszi eső-bánat;
Jelen mossa a Múlt-kádat.
A Lét élten túl is éget;
Örökkévaló az Élet.
Csak Remény hoz Jövő-ágat;
Hulló őszi eső-bánat.