- Kimondhatatlanul örülök, hogy végig meg tudtuk őrizni az európai kultúra legnagyobb értékeit, a humánumot és a toleranciát! - mondta sugárzó mosollyal az ebben a pillanatban végleg megszűnő Európai Unió utolsó vezetője, majd udvariasan biccentett a jelenlévők felé, felvette a vörös bársony párnára gondosan elébe készített revolvert, szájába vette a csövét, és elsütötte.
Kedves gesztusát udvarias taps kísérte...
Duna-völgyi szent Tavaszban
Harsog a virágsereg,
Múltnak ágyán elszunnyadnak
A kopott évezredek.
Kárpátok karéja mögött
Kikelet ágya kemény,
Hétköznapi mosolyokban
Nevelkedik a Remény.
Vidám tavasz-lobbanásban
Érlelődik a Derű;
Egyszer mégiscsak elmúlik
Minden, ami keserű.
Duna-völgyi szent Tavaszban
Sír az Élet hangosan;
Csak rajtunk áll, hogy ezúttal
Miféle Jövő fogan.
Magyar, szlovák, szerb remények
Nyílnak bátortalanul,
Egymás ellen soha többé
Egyik nép sem boldogul.
Mint a teliholdas éj
hűs, sejtelmes aranya,
oly hűen ragaszkodó,
és lemoshatatlan már
szerelmem bevonata,
szívednek örökmozgó,
fehér vitorláiról.
Mysty Kata
Tavaszt hozó...
Szívbe hoztál, Szívem - tavaszt!
Színe szikra, illata vagy!
Kezed műve örök tüzed,
Mintakertje igaz laknak...
Ibolyaként illatozom;
Tulipánként vigadozom,
Gyöngyvirágod lehettem én!
Rózsakertbe kiültettél!
Magzatszurtos még a lelkem,
ki ölel magához engem?
Édesanyám földkarjával
immár nem ölelhet által.
Amíg csont volt, hús volt karja,
jaj, addig sem ölelt karba.
Ne érints meg, ne karolj át,
nem tudom, mi a boldogság.
Ősbizalmatlanság-minta
vésődött a tagjaimba;
sejtjeimbe sejtemlékek
nyomán íródott a képlet:
nem szerethet engem senki,
nekem egyedül kell menni
az utamon véges-végig,
oda, ahol a Nap fénylik.
KÉTSZÁZÖTVENHARMADIK RÉSZ
„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”
Kik ezek?
„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”
A múlt ködképei? Esetleg a Költő személyes ismerősei? Fél-szimbólumokból és fél-valóságból összeállt látomás?
Talán ez is, az is.
„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”
A kép mindenképpen hordoz magában némi misztikát.
Tavaszodik,
Jó a kedvünk;
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Tavasz, játék újjáéled,
Szent örömöt nyújt az Élet.
A búbánat halál-szobor,
Gyere gazdi, ne légy komor!
Vár a labda,
Vár a pázsit,
Az Élet játékot áhít.
Tavasz ragyog,
Jó a kedvünk;
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Tavaszodik,
Jó a kedvünk;
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Tavasz, játék újjáéled,
Szent örömöt nyújt az Élet.
A búbánat halál-szobor,
Gyere gazdi, ne légy komor!
Vár a labda,
Vár a pázsit,
Az Élet játékot áhít.
Tavasz ragyog,
Jó a kedvünk;
Gyere, gazdi, játssz velünk!
Gyere, gazdi, játssz velünk!
hét haiku
gyalog
nemrég fehér tél
volt itt van a zöld tavasz
gyalog érkezett
süket
a vendég süket
egyfolytában kérdezi
mért kiabálnak
verseny
lovakat vettem
hogy versenyezzek velük
versenytárs nélkül
munka
apám felnevelt
mondta hogy dolgozni kell
de nem volt kedvem
szabadnap
anyám szeretett
apám mindig dolgozott
s szabadnapot kért
találka
eldicsekedtem
hogy találkám van este
kire is vártam
szerelem
édes szerelmet
ÖTVENEDIK RÉSZ
Ritkult a magyar,
sok lett az idegen,
Magyar emberek
tömege a hidegen.
Befogadó országunk
nagyon ,,rendes",
Emberek sokaságát
ez tönkretesz!
Menekültek jönnek
be ezreivel már,
A mi országunk
pedig a nyugalomra vár..
Gondold át,
mielőtt elmész innen,
Hogy egyszer a hazád volt
neked a minden!
Ha itt hagyod,
lehet nem jössz vissza többet,
Hiába mondják már,
Magyarország több lett!
Gondold meg azt is,
hogy te lehetsz az egy,
Aki a haza érdekében marad
Kék szemével mosolyog az ég,
bárányfelhőt űz a kósza szél.
Szirompelyhet hullatnak a fák,
ágak közt röppen, zsong a darázs.
Aranyhaját kibontja a Nap,
földre omlik, mint fényzuhatag.
Melegsége oly simogató,
tavasz varázsa hívogató.
Ki a zöldbe, hol madár dalol,
hálóját szövi a szorgos pók.
Tűszirmait a pitypang nyitja,
zsákmányát hangya alig bírja.
Napozik a foltos bodobács,
Eső után frissül a táj
a vízcseppek fénylő gyöngyök.
A fák lombját koszorúzzák,
s megcsillannak a göröngyön.
Felhők nyomán, tisztult égen,
szivárványív tündöklik fel.
Színeiben, át a kéken,
földre tekint le az Isten.
A természet fellélegzik,
fű, fa, virág újjáéled.
Madárajkak vígan zengik,
magasba száll hálaének.
Összeér most Föld az Éggel,
szövetséget erősítve.
Tavaszi fák sátra alatt
Töpreng az Idő;
A kivágott Történelem
Mindig újra nő.
Régi Teremtésből fakad
Minden, ami él,
Tradíciók meséjéből
Sarjad a levél.
Isten lakik a Tavaszban,
És a Hit vele;
Mindig Tavasz volt az ember
Első ünnepe.
Tavaszi fák sátra alatt
Búsul a halál;
Új világot teremthet egy
Vékony szalmaszál.
A doktrína nem valóság,
Csak rossz kópia,
Önmagának büntetése
Az entrópia.
József Attilának
a költészet napján
Ma április tizenegy van,
ünnep az irodalomban,
Attila jött a világra,
proletárok proletárja.
Ez most a költészet napja,
kettős ünnep a számunkra,
nagy költőnk velünk ünnepel,
köszöntöm ezzel a verssel!
Tőle is olvasok egyet:
az Április tizenegyet,
és amit mond,az"Nagyon fáj"
találkozunk "A Dunánál".
Tiszta már, nem szemetet hoz,
dinnyehéjat vesz magához,
testvériségről álmodik,
hirdeti, hogy béke lesz itt.