Nem kell apropó, alkalom
elmélázni a kispadon,
alvó emlékekkel telik
a kert, tűnődnék reggelig,
egy emberöltőt visszaszáll
a gondolat. Utolsó nyár…
Repül kis időcsónakom
anyámhoz, régi, szép napon,
mikor még bíztunk mindketten
2075. március 11.
Jakov Onyiscsenko csendesen ácsorgott a régimódi fatornác alatt, és aznapi utolsó cigarettáját szívta. Kapucnis kiskabátjában igazi, joviális magyar háztulajdonosnak tűnt.
A csendes kecskeméti kertvárosi utca kertjei békésen simultak egymáshoz a balzsamos kora tavaszi éjszakában, és a meggyfák, bukszusok, sövények és rügyezni kezdő orgonabokrok mögött szelíden aludtak a házak. A sátortetők békésen nyújtóztak az enyhe tavaszi szélben.
Már harminc éve…! Istenem,
ha visszamennék, hirtelen
megcsókolnám ősz kóchaját,
agyonbarázdált homlokát.
Meg kéne mondanom neki,
én vagyok, aki szereti
ma is, harminc év távola
nem festi arcát át soha.
Huszonnégy éve ünnepeltünk
Egy új, aprócska Életet,
Holtfáradtan és önfeledten
Lebegtem a város felett.
Feltornyosult akkor az Élet
Szép, fodros hullámtaraja;
Megfuttatott, majd apává tett
Egy varázslatos éjszaka.
Már este biztos voltam benne,
Nem alszom át az éjszakát,
Hajnali három után aztán
Megláthattam a kisbabát..
Huszonnégy év telt el azóta,
De látom most is, élesen,
Gyönyörű, erdős hegyoromra
Futott akkor az életem.
Jó szülői házunk, ó, te kedves otthon,
benn az idő pókja álmatag hálót fon.
Nem vár oda senki, arra minek mennék?
Kapuján a szél jár, mint hívatlan vendég.
HUSZONHARMADIK RÉSZ
„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”
BBC
2016. október 6.
17 30
MŰSORVEZETŐ:
Jöjjenek hát a legszívszorítóbb felvételek. A nézők már nagyon várják őket, többen is telefonáltak, érdeklődtek közben. Készen áll?
SZAKÉRTŐ:
Természetesen.
MŰSORVEZETŐ:
Lássuk tehát! De tartsuk be a fokozatosság elvét.
SZAKÉRTŐ:
Kinek szemében nem érték az élet,
s gyilkos bombákkal övezi fel magát,
vajon mi célja, miért halni képes?
Elfogadja a gonosz hazug szavát.
Vétlen tömegnek halált miért okoz?
Oly embertelen s olyan értelmetlen.
Kincs az élet, mit eldob és eloroz,
nyugalmat, békét rabol, félelmet kelt.
Háború, melynek nem lehet győztese,
könnyek folyama s a gyász kinek öröm?
KÉTSZÁZÖTVENEGYEDIK RÉSZ
Nézem tovább a verset.
A következő néhány sort egybe tartozónak tekintem:
„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”
Az újabb blődli után megint egészen kiváló rész következik.
„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”
(Apósom, id. Bundik László emlékére. Elhunyt 2016. március 29-én)
Az Idő egy nagy halastó talán,
Kis Lét-kikötőkkel az oldalán.
Tavára meghitten, szépen vigyáz
A Nagy Hobbihalász.
Halászember tart a túlpart felé,
Talán már lát ott rakpartot,
Vagy stéget,
Mellette rejtelmes dimenzióba
Bukott alá
Az Élet...
Elment
Az örök rejtélyek útjára;
Az Idő szégyenkezve néz
Utána.
Elment,
A bágyadt napfény búsan hunyorog,
A perc csikorog,
Ami következik:
Örök titok.
Mysty Kata
Aranyesőnk
(törölve az első)
Harminc év után
Belém mar még ma is rútul a bánat,
mert elvesztettem az én jó apámat.
A fájdalom-gombóc torkomban fészkel,
feledni nem lehet szívvel, csak ésszel.
Hétköznapivá züllött sajdulások,
mosollyal leplezett könnycsepp-virágok:
harminc év harmincezer hiányjele.
Nincs megszokás. Fáj. És élni kell vele.
(2016. március 29.)
NEGYVENNNYOLCADIK RÉSZ
Ezt én közönséges butaságnak, féltékeny asszony fecsegésének tartottam, és eszem ágában sem volt komolyan venni. Még mit nem? A Nagyasszony is csak ugyanolyan nő, mint a többi, tehát el is lehet csábítani. Ha akarnám, megtehetném! Miért lenne attól veszélyben az életem?