Blogok

Lovas nemzet a magyar,
megüli a nyerget,
és úgy nyargal, ha akar,
mint kit tatár kerget.

Táncos lábú paripán
versenyez a széllel,
sallang lóg a taligán,
amit prémmel bélel.

De mióta négy kerék
pördül fel alatta,
világ pénze nem elég -
sír az istenadta.

Azt nézi, hogy remeg-e
keze, mikor számol,
mert lassan a feneke
lóg ki a gatyából.

Nyeregkápa, kengyelvas,
nem divat azóta.
"Fenn az ernyő, nincsen kas”
 - lesz újra a nóta.

2015. máj. 15. 

HARMADIK RÉSZ

A tiszt megrökönyödve hátrahőkölt, apám pedig csak állt, szétvetett lábbal, keményen a szemébe nézve, de olyan számon kérő arccal, hogy az asztlanti akaratlanul is szükségét érezte a magyarázkodásnak.

Minden olyan lapos, eltűntek a formák,
ez az egész világ egyetlen nagy pacni...
Mindennek ura lett a bóvli, a hakni,
agyakon lakatolt sekélyesség-fogság.

Hová lett a kerek, a szögletes másság?
Hol bujkál a tarka, különleges tartam?
Színfolt, ami izzott önmagáért hajdan
és nem vegyült bele alattomos álság.

Jellemek kellenek. Sasok és Sirályok.
Szárnyaljon, cikázzon magasan az ember.
S ne szégyellje magát odafönt, ha egyszer
azt kérdik majd tőle: érdemből mit látok?

SZÁZHETVENEDIK RÉSZ

v     Különleges helyzetben van-e a hivatal támogatta líra, elég-e ezredszer is a közönségre hárítani az érdektelenség miatti felelősséget?

A hivatal támogatta líra bármilyen egyéb költészettel szemben csak akkor lehetne különleges helyzetben, ha a líra kizárólagosan a hivatal belügye volna. Láttuk, hogy a művészet intézményi elmélete valóban ilyen helyzetet próbál a társadalomra erőszakolni.

Naponta hálát adok,

Hogy én is

Közétek tartozok.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Bár van temérdek Hit,

Meg ráció

Ez egy elátkozott

Generáció.

Kiváltság nélkül,

Munkában nyakig,

Másutt a pénz,

Nálunk Isten lakik.

Régen túl ifjak voltunk,

Ma túl vének;

Mindig más nemzedékről szólt

Az ének.

Volt szocialista,

S polgári

Szüret;

S mi?

Ha összeverődik két feltüzelt hüllő,
mint kovácsműhelyben a pöröly s az üllő,
hű szerelmet sziszeg, pikkelyhúron penget,
csábít, és a másik csábjának is enged.

Az egyik gyepálja, a másik meg állja,
s mint mazochistának, csókra nyílik szája.
Huncut szempár villan, pördül villás nyelve,

Az idők teljességében, Uram, ma is
Veled iszom reggel a gőzölgő kávét,
s Veled veszem számba a százféle ezt, azt,
mind, ami napközben megoldásra vár még.

S hogy nem egyeznek naptárbejegyzéseink
pontról pontra, nem nagyon lep meg, megértem:
míg én napra nap és évre év tervezek,
Te egyszerre látod a részt az egészben.

De tudom, hogy egykor azt ígérted, Uram,
velem maradsz a világ végezetéig,
ne engedd hát, hogy divatos, modernkori
hitekre cseréljem e kétezerévit.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

A vár 1530-as ostromáról szólva azt írja a történetíró Istvánffy Miklós, hogy Szigetvár annyira nem rendelkezett kellő számú ágyúval, hogy az ostrom idején a védők a kerek torony tetejére – tehát az egyik legalkalmasabb tüzérségi kilövési pontra – ágyú híján kénytelenek voltak egy maguk eszkábálta nagy középkori kőhajító gépet elhelyezni. Ennek a lövedékei azonban súlyos veszteségeket okoztak a töröknek, sőt a hatalmas lövedékek némelyike egyenesen az oszmán táborba hullott.

Lét árnyas lombjai alatt

Kanyarog a titok-patak.

Csendesen horgászik Isten;

Kérdésekre válasz nincsen.

Mi a Kezdet?

Mi lesz a Vég?

Néz csendesen a messzeség.

Lét árnyas lombjai alatt

Isten-áldott Élet fakad.

Az ész szerint csak véletlen;

Jót mosolyog ezen Isten

Teóriák, mémek, gének;

Isten tudja, hol a lényeg.

Lét árnyas lombjai alatt

Fárasztja Isten a halat.

Eloszlik vagy újra éled,

Hálóban pihen a Lélek.

Több budapesti színházban is dolgozott kellékesként a századforduló évtizedeiben Baghó. Sajnos, a keresztnevét nem sikerült kinyomoznom.

Szellemes és furfangos ember volt, anekdoták tucatjait mesélték róla.

Kezdő kellékesként megkérte egy csinos kóristalány kezét. A buta fruska elhúzta a száját.

- Talán majd kellékesné leszek? Mit képzel?

Tíz év telt el. Baghó ismert kellékes lett, és megrögzött agglegény. A lány fennen hordta az orrát, de csalódnia kellett. Aki kérte, nem kellett, aki meg neki kellett volna, nem kérte.

úgy tudlak Téged 
a világ kezdetétől
verseid kincsek 
gyöngéd szerelmünkről

mely nem volt
nincs is talán
és nem is lesz - lehet - soha

sosem láttalak
nem ismerhetlek
nem tarthattam itt
kezemben a kezed

aranyszálat mégis
kettőnk köré szőttünk...

Érzem a csended, mély és gyönyörű,

belém simul, mint esőcsepp a földbe,

mint édes sóhaj, libben lelked körbe,

míg neved dúdolom.

A neved dúdolom.

Mint ezer évnyi feledett emlék

felragyogsz bennem, gyengéd szemed zöldje

simogat, ringat és úgy veszlek ölbe,

hogy neved dúdolom.

A neved dúdolom.

Örökké tartó érintés, varázs,

rügyet bont hitem, szerelembe szőve.

Egymásban fürdünk s a pillanat pőre,

ha neved dúdolom.

A neved dúdolom.

Szempillám között fennakadt a múltam.
Ha lecsukom, látom, ahogy futsz felém;
fodros, barna hajad napszítta remény,
s lelked útitársam, szemembe fúltan.

Ott vagy a fehér víz ódon sarkában,
leültél az írisztől kicsit messzibb...
a hangulat kesernyés, mégis meghitt;
szívemben ízed, de sápad már vágyam.

Fáradt, meggyötört, pihenni indulna.
Félrenéz, mert előtte ülsz ruhátlan;
örömöt nem benned lel, inkább másban,
elmúlással pancsol, korral tisztulva.