Blogok

MystyKata

Többezer esztendős, közös élmény kötheti össze

mind, aki szép falat üt, falvakat is telepít.

Mint ahogyan jó tégla a tégla fölé szaporázik

és emeletre kerül sorba a más emelet,

terjeng úgy, hízik gyarapodva idők sebes árján

festve aranyfüsttel, toldva beléje mesét,

sok bő napjainak története szájhagyománnyal,

krónikaíróknak megfigyeléseiből.

Mint ahogyan petesejtből, magból élet alapján

égnek szökken a fa, s gyermeket ád a világ,

szent kötelességünk a tudást őrizni, fokozni,

Fut az Idő velem,

Nem szegem le fejem:

Van KIT féltenem.

Amíg szememben fény villan,

Míg a létem el nem illan,

Maradj velem soká!

Közös múltunk – meleg dunna;

Ráterül a holnapunkra.

Jelenünk – sejtelmes álom,

Közös hitben, közös ágyon.

Fut az Idő velem,

Van KIT féltenem.

Drága Feleségem,

Maradj velem soká!

Lángoló bensőmben szavak izzanak,
s mint a tűzben próbált tiszta aranyat
munkálja az ötvös, én is úgy teszek:
drága nyelvkincsünkből versékszereket
formálok most néked, kedves Olvasó,
hogy felékesítse szívedet a szó.
Légy király s királynő, s a vers ereje
lényeged még szebbé, még jobbá tegye,
és mint gondolatdísz, lélekkorona,
tündököljön benned a sok verscsoda.

Most hallgat, ázva langy esőben,

a kócos lelkiismeret,

hiába futna már előlem,

őrzöm, mint éber kisdedet.

Lámpát gyújtok, ha elaludna,

s ha néha felsír, hát tudom,

nem alszik ő, csak azt hazudja,

lesi titokban homlokom,

hogy szántson rajta mély barázdát

vagy nyújtsa hűvös tenyerét;

tükör-szemében gyúl barátság,

gyógyír lesz, védő menedék.

Mi ketten egymást így, erősen

tartjuk, de hogyha tévedünk,

viharban, csendben, langy esőben

egymásból újjáéledünk. 

...és szól a dal, a himnuszunk,
míg mi ketten csak hallgatunk;
és merengünk...bolondosom,
az érzés itt benn pont rokon;

...kezem kezed felé lopom,
tudom, sosem veszed zokon;
fejemben csönd, párnám öled,
szívedből szőtt, finom szövet;

...virul szemem látványodon;
lásd, simábbá vált homlokom,
lehelj rá csöpp kis gyöngyöket,
gördüljenek a csók-kövek;

...és szól a dal, a himnuszunk,
jaj, pengeti, hogy halhatunk;
kit érdekel!, majd vonszolom
vén szerelmünk mély hantokon

(2014. december)
 

SZÁZHATVANHATODIK RÉSZ

Tehát:

v     A költő lehet felelőtlen, de a társadalomnak el kell tartania, és csodálnia kell őt?

Ezek szerint a költő esetleg valamiféle – celeb?

Erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű a felelet.

Ha bárkit megkérdezünk, elsőre valami olyasmit felelne, hogy a kettő nem tartozik egy dimenzióba, de ez nem ilyen egyszerű.

Az jutott eszembe akkor, hogy ha egyszer,
csak egyetlen egyszer érinthetném szíved,
s közelebb engednél magadhoz már végre,
oly' közel, hogy fájjon, ha tán elveszíted

azt, mit szentként őrzöl lélek-lakat alatt, s
kendőzöd, miként zörgő avart hó-suba;
és félsz, annyira félsz magadat megnyitni...
mert eddig senkihez sem szólt az a csuda,

mely ott rejtve benned most tanul beszélni;
szerelmes, érzelmes hangzókat gyakorol,
közben tágra nyitott pupillákkal eszmél...
hiszen sosem látott messzeségbe sodor,

Mi a líra?

Talán bizony ködtakarós,

Iszapszürke,

Kócos, borzas

Szóözön?

Tiszta szónak,

Olvasónak,

Magyar múltat folytatónak

Talán vissza se köszön?

Vagy esetleg

Mesterséges,

Émelyítő

Füsttömeg?

Sárban csúszik,

Se ritmust,

Se igaz utat

Nem követ?

Ez lenne talán a líra?

Műkoszorú üres sírra?

Dadogó, petyhüdt halandzsa?

A sátán koszlott bakancsa?

Mákonyok gerjesztik csupán,

S nem műveli, csak sarlatán?

Villamosra várok megint,
közben az ősz olykor beint.
De azért még pirít a Nap,
sugár-csókja számba harap.

Szeptember lett sajnos újból,
szemem párás nyár-búcsútól.
Én leginkább őt szeretem...
kijelentem így, kereken.

Leskelődöm, bámészkodom,
nem veszi ezt senki zokon.
Más is teszi, mit csináljon?
Tekintetünk hadd tanyázzon.

Összegyűjtöm, amit látok,
halmozódnak kép-raktárok;
bemutatót tartok mostan:
néhány fotót nektek hoztam.

HARMINCHATODIK RÉSZ

Az 1556-os esztendő elején járunk, mindenki tudja, hogy Szigetvárt ebben az évben újabb támadás fogja érni. Ennek ismeretében vessünk még egy pillantást az előbbi táblázatra: