Blogok

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXXIV.

HARMINCNEGYEDIK RÉSZ

 

Mi történt?

 

Megérkezett a katonák hosszú ideje elmaradt zsoldja. A kiéhezett, lerongyolódott emberek fellélegeztek, izgatottan gyülekeztek.

 

Csakhogy…

 

A pénz felháborítóan kevés volt, töredékét sem fedezte a hátraléknak. A kamara még azt se fizette ki, amit a kapitány a saját pénzéből előlegezett a katonáknak. Kerecsényi kapitánynál betelt a pohár.

 

„Ez semmi, ez nem fizetés… Őfelsége lássa, hogy kit küld ide a várba, mert én bizonnyal tovább nem tartom.”

 

Ó, Földanya

Ó, Földanya ma miért
olyan szűkszavú a szél?
Talán azért van ily csend, 
hogy tisztábban hallhassuk,
ahogy fagyott pánsípok
gurulnak zörögve szét?
 
Ó, drága Hold hol marad
a rég beígért tavasz?
Mert itt e dermedt tájon
a deres palástú, vén,
garázda tél még most is, 
egyre csak havat lehel.
 
És, ti égi mezőkön
legelő csillagnyájak,
mondjátok meg énnekem,
hallja-e Isten föntről;

Itt a húsvét

  Mysty Kata
Ugribugri -  füle tapsi

Nyuszi bujkál, feje tele,
Szeme azúr, színe pezseg,
Itt a húsvét, szíve remeg,
Sok dolga van, s lesz elege!

Tojást hímez, - hímest színez,
Füle, farka festi, keni.
Ünnep-ügyünk oly fény-teli!
A kosár meg' telve kinccsel!

Azt adja, 'mi tőle telik
Ugribugri - füle tapsi,
Orrán érzi már a hapcit,
Öröméből adhat enni...

Ócska, vén buszunk, az Idő

Ócska, vén buszunk, az Idő

Néha rohan,

Máskor áll,

Árnyas halál-stációknál

Pár utas mindig leszáll.

 

A legrégibb Barátom is..

Szerdán temetik talán…

Jó ember,

Férj,

Apa voltál;

Béke Veled,

Matyikám…

 

Huszonöt éve láttalak,

Robogott a busz velünk;

Következő életünkben

Talán…

Jót beszélgetünk.

 

Ócska vén buszunk, az Idő,

Hegyeken és völgyeken;

Elmarad a megélt Élet,

Jön a Hit,

S a Bölcselem.

Burokba szültek

 

 

Burokba szültek, amit felzabáltam,

én vagy a sors, nem mindegy az, melyikünk?

Kivétel lettem mindig a szabályban,

komor derű, beszegezett hegyi kürt.

 

Rossz választások zátonyai között

próbált anyám a járt mederbe lökni,

fortyogó habra olajat öntözött,

csontvázak bűzét takarta a kölni.

 

Egyszer csak nem volt. Álltam ifjan, pőrén,

kezem-lábam mind koloncokkal tele…

Azt hittem addig, véletlen ernyő véd,

pedig keze volt, májfoltos, vén keze!

 

Tavaszi dalocska

Csendes a szél ma, lám a tekergő,
lombba, ha bújik Nap sugarával,
hangszere hallgat: lantja az erdő.
Halld: csak a dal szól: drága madárkar.

 

Ebben a dalban szív szava lüktet,
téli borongás messzire szállott,
alkot az Isten: életet ültet,
fűbe, virágba új tavasz-álmot.

 

Rebben a pillám, ébred a lelkem,
Nap aranyával újra beteltem.
S versben a ritmus gondolatokból

 

szót üde szóval táncba igazgat.
Bennem a lélek így vigadozgat,
s rímre, ha rím lel, zengve harang szól.

 

Én ma böjtölök, fiam!

Valamikor a XV. században a pápai hadak Anconát ostromolták. A város védői makacsul kitartottak, nagy veszteségeket okoztak a támadóknak.

A fegyver, amit a védők mesterien alkalmaztak, a kézi ágyú volt, azaz a puska. Alig hasonlított mai utódaira. A legtöbbje csak ormótlan vascső volt, és gyújtózsinórral sütötték el.

Gyöngyös Imre - Klárikának

Gyász felidézi az Elhunyt élete fényeit, árnyát.

Gyászban az Eszme találkozik össze a lelki egésszel,

mit kisugároz a képzeletünkből a sok közös élmény

elszigetelt sokasága, a régi letűnt fiatalság

képeinek, mit a létszakaszoknak a filmje vetíthet.

 

Jóakarattal adom ma az enyhe tanácsot: Ügyelj rá!

elszomoríthat a gyásznak az eszmei volta, de mégis

gyászdalod áldja szülőd, aki boldogan élni kihordott!

Lelke maradjon örökre körötted ügyelni családod!

Gyászteli áldozatunk szomorú, komor ünnepe: Búcsú!

Acsarkodó böjti szelek

Acsarkodó böjti szelek,

A világunk mitől kerek?

 

Szubkultúra-nyúlketrecek;

A világ-ereszték recseg.

 

Mai trend globálra fajzott,

Dollár eszik világsajtot.

 

Acsarkodó böjti szelek,

Hajléktalan a Szeretet.

 

Fukar anyagi nyereség

Zabálja az ember eszét.

 

Torony hegyén fehér kendő;

Aszalódik a jövendő.

 

Acsarkodó böjti szelek,

Bármi is jön – már közeleg.

 

Csapzott jövendőt rejtenek

Rossz buta, seszínű szemek.

 

Te meg én

Mysty Kata
Te meg én

Az utam,
- utad sávjában,
Sorsom,
- a Tied sodrában,
Léptem,
- léptednek nyomában,
S nyugtom,
- Napodnak nyugtában...
És Napom,
- Napod-lementében.

Kezed kezemnek
szorítása,
Szíved szívemnek
dobbanása,
Éneked énekem
akkordja,
A kedved kedvemnek
illata...
Életed életem
fonala.

Küzdeni véled

H.Gábor Erzsébet
Küzdeni véled
 
Látod-e, kedves, mennyi virág nőtt
ott ahol eddig fű se fakadt?
Nézd csak a rózsát, büszke királynőt,
szirma a szőnyeg lábad alatt.
 
Mért ne hihetnénk azt, hogy a sorsunk
hozhat reánk még jobb éveket?
Böjt volt és mégis boldogok voltunk,
árva szerelmünk megméretett.
 
Hidd el a jót és vesd el a rosszat,
s új utat törve él a remény -

Szerelem és líra - CLXIII.

SZÁZHATVANHARMADIK RÉSZ

 

Vajon rendelkezik-e a költő személyes emberi autonómiával? Ha valóban alkotó művész, nyilvánvalóan rendelkeznie kell vele. A válasz magától értetődik. A kérdés nevetségesnek tűnik, de itt és most fel kell tennem, hiszen számos olyan botcsinálta „elmélet” van forgalomban, amelyek ennek ellenkezőjét sugallják.

 

Ma éjjel...

Ma éjjel titánok ereje van velem,
s tán valódi hős sem minden korban terem.
Ha nagyot dobbantok, a világ megremeg,
vagy sziklát morzsolok, mert nekem egyre megy.
 
Ha nagyot sóhajtok tajtékzik a tenger,
istenség helyett én lehetnék: az ember.
És hiába szólnak rólam hősi dalok,
ha a magányomba egyszer belehalok.
 

A világunk mögött rejtőző sunyi rettenet

Ott rejtőzik a baljós ég fölött,

A harsány reklámszünetek között,

A hazug, kincstári mosoly mögött,

A ronggyá szakadozó idegekben

Közéleti patvarkodásban rebben,

Üres tekintetekből vigyorog.

 

A Jelen buta, süket peremén

Várakozik

A Rém.

 

Az ostobaság csillaga ragyog,

Egyre butulnak

A hétköznapok.

 

A fáradt Idő görcsösen pereg,

Vámpírok,

Szörnyek,

Farkasemberek

Acsarkodnak gyermekeink agyában,

S a jövő

Véres foggal

Vicsorog.

 

Oldalak