Blogok

Miért nem jöttél
rügybontó tavasszal,
aranyló nektárban
hempergő szavakkal,
orgona illatú,
ölelkező estén,
szirmot feslő csókkal
vágyam édes kelyhén...
 
Miért nem jöttél
lenge léptű nyárral,
csillámporos, karcsú,
ledér lepkeszárnnyal,
nyurga csikó szélnek
sörényébe fonva,
elröppenő napok
szekerébe fogva.

Miért nem jöttél…
hárfa hangú őszön
éhes seregélyként -
ki kóstol, nem csőszöm.
Miért vársz még mindig?
Minden percünk drága,
hulló falevéllel
várok... elmúlásra.

Mysty Kata
Kapuk
 
Nyíljatok ki kapuk, a gyermekek előtt!
Nyíljatok meg bátorítón, s engedőn!
Mindenhol és rögvest táruljatok mind ki,
ne tétovázzon előttetek már senki!
 
Induljon, menjen, meg tétova se álljon,
nehogy egy másvalakire tétlen várjon...
Vissza ne húzza álnok, hamis szeretet,
engedjünk csak felnőni minden gyermeket!
 
A "hiába" kapunyitás oly aggasztó,
- bátorságodon múlhat az ennivalód...
Lesz-e betevőd, vagy felkopik az állad,
s majd a kapuzárás is lenyomja vállad!?

A török földmunkálatok előre haladtával a védők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Főleg akkor, ha a török ostromlóknak volt elég idejük.

A passzív külső védművek felszámolásával a török veszélyes közelségbe került a falakhoz. Ahol nem ért el ehhez a fázishoz, ott mindig sikertelen maradt, ahol igen, a várat általában el is foglalta.

A török nem mindig ásott közelítőárkokat, előfordult, hogy tüstént tömeges rohamot indított a falak ellen, mihelyt a réseket elég nagynak vélte.

Ott feketéllik a török,

Roppant, vad sokaság,

Sok martalóc, meg janicsár,

Beglerbégek, basák.

A szolgaság rossz tengere,

Poshadt világverő,

Kenetteljesen hirdeti:

Jövőnk  a túlerő.

Vén, nyegle végzet küldte ránk

A pusztító hadat,

S egy szál kardomban itt velem

A szabad akarat.

A parazita túlerő

Ha most el nem szalad,

Nem lesz igaz dal itt sose,

S örök káosz marad.

Ágaskodik a paripám,

Szablyámon Nap ragyog,

Kui János

A nap zenéje

Mysty Kata
Csak képzelem?
 

Beszélni, járni megtanítottak
- vagy ezt csak mind képzelet?
A betűvetést, és a sok tudományt
    úgy oktatták,hogy karcoltak, véstek?!
Az elemi - nem csupán alaplap...
a közép és felső meg félvezető,
az életiskola is csak próbakő?
Tanuló vagy tanító maradok...
örök diák, aki mindenért Istenhez kiált?
Holtig tanuló papként új kapu nyílik,
s a mennyben lesz az az Egyetem....
ahol egyetlen tantárgy lesz: a szeretet...

Ködös, őszi reggelen,
fény töri át a homályt,
rám mosolyog kedvesen,
arcomra hinti csókját.

Sugarával körbefon,
égből hulló ajándék,
bearanyozza napom,
tovatűnik az árnyék.

Megváltoztak évszakok,
időfolyam hullámzik,
őszbe tavasz beragyog,
hárfáján a szél játszik.

Majd a tél is bekopog,
egy didergős hajnalon,
talp alatt hó csikorog,
jég virágzik ablakon.

Schvalm Rózsa

(2014-11-09)

Saphir, azaz Moritz Gottlieb híres bécsi humorista volt a XIX. században. A magyarországi (lovasberényi) születésű író volt talán a világ első hivatásos humoristája. 1837-től szerkesztette az általa indított Der Humorist című szatirikus lapot.

Akkoriban nagy divat volt az emlékkönyv.

Egyszer éppen Rotschild báró kérte fel Saphirt, írjon valamit az emlékkönyvébe.

Saphir nem tagadta meg magát. A következőket írta:

Fázós éjek hullnak, csúf tél mostoha vénség!
Széncinegék mind fáznak, bújnak a ház ereszéről
-vágyva a pajtáknak melegét-friss szénarakásba.
"Eltöri" tél erejét mag, lázzal , faggyuba rejtve .
Csirreg-csörrög fürge veréb nép, ugrani százat
felszök' a bágyadt Nap parazsával a reggeli égre
Tél dere lázít, dermed a párás-csonka hideggel
torpan-roppan talpak alatt hó,elnyel a lépted
jó erejéből, menni se bírsz már. Mint suba-szőttes...
Arcon a rózsa piroslik,vár békés menedékház.
Ajtaja nyílik, térj be ma vándor,csendbe pihenni.

Beleszorított a miért a mába,
levegőért kapkodok. Hiába...
Dühök, szerelmek múlnak reszketőn, daccal.
Versenyt ugrat az égre a nappal,
cintányérba fulladt a holdas éjjel-
Ne nézz széjjel, tele a Föld vérrel...
Megcsúnyúlt ma a csend pocakja.
Szellemekkel telerakta.
Visítósak a neonfények,
álmatag-sápadt lidérc lézeng,
elszökik a Holddal Nyugatra,
kormosszemű az ebugatta...
Találkoztak  Pléh-Krisztusok,
gézengúzok, mamelukok,
jajj-szavakat hánytak estig,
reggelre már másra festik

Mindig a Lehetetlen visz előre,

Isten se néz soha

A túlerőre.

A kiváltság jövendőt nem csinál,

A hivatali kánon:

A halál.

Ragyoghat a középszer nyakra-főre,

Csupán a Lehetetlen visz

Előre.

Dörgölőzzön a gyáva,

Meg a dőre,

Isten se néz soha

A túlerőre.

SZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Mielőtt hosszú útra indulnék a jelenkori magyar kanonizált líra félelmetes bugyraiba és kemencéibe, szeretnék az eddig elmondottak alapján levonni néhány fontos következtetést.

Bizony, úgy hatvan év felett
az ember mérleget készít.
A sors nem öncéllal veret,
szétfoszlik lassan a tévhit.

Tudom, hogy akadnak hibák,
de jön tán öröm a gondra;
tenyérre emel a világ,
hogyha majd szakad a condra?

A sárga úton éltem én,

kutatva Ózt, magányosan.

Emlékek ujja nyúlt felém,

kapaszkodott reám, hozzam.

Köröttem láthatatlanul,

csapongva, lélek-ezredek

kerestek Ózt, varázs-tanút,

hogy boldogságot nyerjenek.

Egy úton jártunk együtt és

egyenként, várva éhesen,

hogy egy szívünkre mért ütés

szerelmes társra ébresszen.

Te is tudod, napok, havak

eloszlanak, mint az öröm,

s a boldog óra elszalad,

amint a szívbe beköszön.