Blogok

Mysty Kata
Pacifista dal
 
Nem háború , ma béke kell,
Kezeket el, menj békével!
Elhulltak már jobbjaink,
Jób fiai is holtjaink!

Hadakozunk a testünkért,
Háborúzunk a lelkünkért,
Temetünk, félünk, jajgatunk ,
Pokolban van tornácunk.
 
Ne hadakozz ! - Már elestél,
Ne háborúzz! - A lélek él...
nem harcmezőn. - Eltévedtél...
az életre mondj igent!
 
Értelemmel az ég felel !
Az öldöklés sátánt terel!
A vérfürdő meg hulla-tó...
Ébredj fel hát, - földönfutó!
 

Vattacukor színben pirkad az ég.
Magok gyökeret vernek a földben.
Korallok közti, színes halakért
fekete madarak mennek ölre.

Fehér habot köp tajtékos tenger,
mossa a kagyló-temető partot,
amit még nem taposott az ember.
Még nem emelt vasból állat-hantot.

Forró, trópusi szél alatt futnak:
békétlen élet, s az ódon halál.
Öreg harcukban mindig elbuknak,
utánuk boldogság, s néma magány.

A líra a Lélek otthona,

Lelki honunk,

Pipacstengerre csorog a nap.
Rubinpiros mennybolton suhan,
konyakmeggy-szín felhőket harap;
vérbombájuk földünkre zuhan.
 
Felhők vére és nap sugára
a lassan ömlő égi-láva.
Vörös virágok vékony fátyla
a lánghaboknak óceánja.
 
Ők együtt gyújtják fel a földet,
a nászuk ülik bús öbölben,
erdőket irtva, embert ölve;
üszköt ringatnak halkan, csöndbe’.

Az előző sorozat lezárult, ez áthozom ide, és a másik blogot is felélesztem.

—-

Nincs a csillagokba írva

A Jövendő eleve;

Mysty Kata
Madárfa ágain

Madárfa ágain megannyi élet...
leheletsziromnyi-fagyöngy, sok éves,
ágak közt kúszik a pirosló léte,
szavakba önteni nem lehet mégse.
 
Szárnyalunk eleget, épp az út végett,
elszédít a magas, nincs ami fékez.
Madárraj vigyáz, a Föld is csak nézi,
vakrepülésünket sehogy sem érti...
 
Szabad madár-ember akármit tehetsz
- az idő szűken mér, perceket felez -,
De korlátra, többre számíthatsz most már -
hisz madársors helyett, emberi sors vár.
 
 

Számkivetett volt ő, félredobott torzsa,
akinek örökre beteljesült sorsa,
mint lejárt aprópénz, messze gurult zseton,
melyet elnyelt a föld, betemetett beton.

Remélem, hogy egyszer újra rátalálunk,
reá majd felnézve összeér a vállunk.

Ami ma a díj, az volt régen a rendjel. A hatalom által kedvelt művészek gyakran jobban vágytak a kitüntetésre, mint a közönségsikerre.

Régi mesék csodaútján

Jöttünk mi is egykoron;

SZÁZHARMINCHARMADIK RÉSZ

Kinn vihar dúl,
aztán benned
ólálkodik, majd feljajdul,
megtörve a  belső csended:

Ó, Nagy Uram,
miért gyáva
a hitetlen, no és ugyan-
úgy, aki hisz az imába’?

Ember, halld az

A csoki csak a szádban olvad!
Két félbeharapott szelet között, ízben
az élet szerves, szenvtelen része.
Kokettált esernyő alatt egy ficsur, állt a vízben.
Kendőzetlenül a testem leste, kigyúrt
volt minden izma...majd egy laza aforizma
szellent el az ajkán. Pelyhes álla íve
alapján talján vér csörgedezhetett
ereiben...(kínos vagy nem is talán?) lázba
hozott az este...valami ős-erő jött elő,
s vonzott hozzá. Bárcsak nekem hozná
minden reggel a kávét, pirítóst!
Azt hiszem, mindjárt sikítok, ha rámnéz...

Mysty Kata
Csalódás

Csendben surran az Idő,

Sorsok cseperednek,