XXXIII. Rész

 Mi lehetett a „B” terv? 

Majd ha a színek újra élnek,

mikor nem lesz fekete és fehér,

majd ha színére fordul a fonák,

és nem számít, hogy piros,

narancs, vagy kék a tér,

majd ha nem lesz áldozat és vér,

s nem lökik oda a koldúsnak:

- nesze, egy falat kenyér,

...és nem ébredsz arra,

holnap mit is egyél,

majd ha nem kell bankót adni

a becsületedért – majd akkor!

Majd akkor akarok itt élni én.

Megyek, mert mennem kell,

bár erőm már rég elhagyott,

csak megyek, mert e kor

rám ragasztott egy csillagot.

Hív a munka, elvisz a vonat,

hazámat egyszer még láthatom?

Nem tudhatom. De verseimben

Fetrenke
 
Fetrenke a szeretőm,
Adott nekem jegykendőt,
Úgyhogy mikor emleget,
Hapcizok is eleget.
 
Tudom én , a zsebkendő
hapcizásnál illendőbb!
De a papír elázhat,
a babám meg megfázhat.
 
Azért fázik meg szegény,
Mert egy nyimnyám "nagylegény!"
Gyakran mikor "elázik"
szomszéd lánnyal"tornászik!"
 
Főút menti limlom bárban,
múlatják az időt párban!
Ha a légyott véget ér,
Jegyesem hozzám (is) betér.
 
Olyan tág a pupillája ,

H.Gábor Erzsébet

Nehéz az éj

Nehéz az éj, a szél tarol,

a Hold csigázva fényt lehel.

A csöpp gyerekre ráhajol

az édesanyja, úgy dalol -

a kisfiának énekel;

ma nem cserélne senkivel.

Az álma messze elrepül,

de tudja, máma menni kell -

muszáj beérni ennyivel,

s viselni kéne emberül;

a gondviharba elmerül.

A gyermek arca rózsaszín.

Eret feszítve legbelül,

szorít a szív, ha szembesül,

s alázza méla, balga kín.

Sötét az éj, a tücsök még valahol zenél,

a félhold fényére táncot jár sok diófalevél.

A tornácon ülök itt, néha egy szemtelen

szúnyogot  agyonütök...bent már alszanak.

Csak én vagyok, meg a játszi gondolat,

itt nincsenek autók, lárma, emberhad.

Te vagy a tűz, én csak

vihartörte, száraz ág vagyok.

Gyere, adj magadból,

mielőtt végleg elkorhadok.

Adj egy kicsi szikrát,

lelkedből fakadt mondatot,

hadd lobogjak, hadd járjak

még egy utolsó keringőt,

Most újabb gyűrűt növeszt a spirál,

A fák egy ujjnyit vastagodnak újra,

A létünk szakadozó fonal,
hol tépi a Sors, hol csomózza,
de visszabontani orozva
nem engedi. Záró a vonal, 
- talphoz tapadó -  amin járat,
nincs letérés. Csak láthatatlan,
kényszer-pókfonalból szőtt katlan,
s zuhognak ránk csillanó szálak…

A hitünk kormányt vesztett hajó.
Dülöngél, inog, elsodorja
az áramlás, a szél-motolla;
a matróznép borissza tahó,
koncért tülekszik Júdás-csókkal…
Kapitányuk, a remény-írmag
magában ugyan mennyit bírhat
az ellene dolgozó sokkal?

Mysty Kata
Ötvenen 60-an 70-en túl

A jelen valós,
a múlt mese,
a jövő...
sorszám.

Az én ellenszegül,
a te kimerül,
az ő,
rajtad csak derül,
de a mi-re még
Fény terül,
s pont kerül.

Ötvenen túl
a póráz lazul,
a hang halkul,
a harag puhul,
a harc tovább dúl,
a gond válladra hull ,
s te állsz konokul.

Ötvenen túl
az igaz, még igazabb,
a hamis, még hamisabb,
minden tér végesebb,

Séta a ködben,

őszi esőben,

zizzen a nyárfa,

sírja dalát,

nyár fala zárva,

ősz-hideg várja,

lábam alatt már

reccsen az ág.

Gesztenye koppan,

jöjj, ide gyorsan,

gomba kalapját

nyújtja feléd.

Füstszagú este,

szárad a teste

nyár aranyának,

szürke az ég.

Integet akkor

csontkezű vackor,

földre teríti

ért aranyát,

séta az őszben,

sárga mezőben,

vérzik a csipke,

reszket  a táj.

Alámerültem. Lényem elcseréltem.
Falak fehéren. Élem feketében énem.
Ében szemed fénye.Szemérmesen
nézel...csodaforrásod érzem.
Rámzúdul, megéget.
Cseléded leszek, ha kéred.

mily távol vannak már azok a kis számok

a létnek kezdetén, mikor még szép volt

a horzsolás a térden, elég volt egy pendely

s a szeplőt sem szégyellte a gyermek-én.

látom néha a mezítlábas időt, megolvadt szurok

lábamra tapadva, akkor volt  nyármeleg

a pallón éppen átmegyek a patak fölött

saroglyában utazó gyerek – zökken a kerék...

kéményből felszálló elfüstölt emlék

mint párlat illan a térben ostobán tova

s a horzsolás nyoma még most is itt van

Amikor már elfogytak előled az utak

s a levegőben félbemaradt egy mozdulat

és úgy látod, hogy a felhő a fejedre ér

mikor körülötted minden fekete és fehér

akkor... akkor csendben nézz szét, és figyelj

valaki hozzád szól, segít, továbbmenni kell!

A ritmus a vers legfontosabb formai követelménye, olyannyira, hogy a különböző vers-meghatározásokból is kihagyhatatlan elem. Hegedüs Géza Költői mesterség című, verstannal foglalkozó kötete szerint a ritmus a nyelvben lévő hangtani elemeknek észlelhető törvényszerűség szerint való visszatérése. 

Élsz,mint pogány. Hitetlen, tele bűnnel.
Korbácsolt lélek suhog, ráncigál.
Földig lehúz a bélyeg, virít a bűnjel
mikor lépted inogva, folyóba űz, cibál...

Villám verése rajtad haragos kemény az Urad

Múlnak a csigaléptű órák,
végtelenbe hullva, örök emlékkörüket róják.
Zúgva zengnek érctorkú harangok,
múló időt jelezve, amit még el nem szalasztott az elme,
hogy háborgó gondolatait nyugvó mederbe terelje...

 Mysty Kata

 Ámorakác pirkadat
 
Föltekintek álmosan, föl az égre; virrad,
és vissza rám fényt fényre csöpögtető csillag!
Feketéllő felhőtincs már sírásra hegyez...
éjjel nyíló rózsáról a szél csókja pereg.
Ásítozva pislákol fentről le sok csillag,
fénycsíkot húz szalagja,s szekerén elringat.
Csend-eső cseng, élénk zöld dalt fakaszt,
az ámorakác pirkadat menten lábra kap.

Áldó napfényt kérek

Rongyos nagyvilágra,