mily távol vannak már azok a kis számok

a létnek kezdetén, mikor még szép volt

a horzsolás a térden, elég volt egy pendely

s a szeplőt sem szégyellte a gyermek-én.

látom néha a mezítlábas időt, megolvadt szurok

lábamra tapadva, akkor volt  nyármeleg

a pallón éppen átmegyek a patak fölött

saroglyában utazó gyerek – zökken a kerék...

kéményből felszálló elfüstölt emlék

mint párlat illan a térben ostobán tova

s a horzsolás nyoma még most is itt van

Amikor már elfogytak előled az utak

s a levegőben félbemaradt egy mozdulat

és úgy látod, hogy a felhő a fejedre ér

mikor körülötted minden fekete és fehér

akkor... akkor csendben nézz szét, és figyelj

valaki hozzád szól, segít, továbbmenni kell!

A ritmus a vers legfontosabb formai követelménye, olyannyira, hogy a különböző vers-meghatározásokból is kihagyhatatlan elem. Hegedüs Géza Költői mesterség című, verstannal foglalkozó kötete szerint a ritmus a nyelvben lévő hangtani elemeknek észlelhető törvényszerűség szerint való visszatérése. 

Élsz,mint pogány. Hitetlen, tele bűnnel.
Korbácsolt lélek suhog, ráncigál.
Földig lehúz a bélyeg, virít a bűnjel
mikor lépted inogva, folyóba űz, cibál...

Villám verése rajtad haragos kemény az Urad

Múlnak a csigaléptű órák,
végtelenbe hullva, örök emlékkörüket róják.
Zúgva zengnek érctorkú harangok,
múló időt jelezve, amit még el nem szalasztott az elme,
hogy háborgó gondolatait nyugvó mederbe terelje...

 Mysty Kata

 Ámorakác pirkadat
 
Föltekintek álmosan, föl az égre; virrad,
és vissza rám fényt fényre csöpögtető csillag!
Feketéllő felhőtincs már sírásra hegyez...
éjjel nyíló rózsáról a szél csókja pereg.
Ásítozva pislákol fentről le sok csillag,
fénycsíkot húz szalagja,s szekerén elringat.
Csend-eső cseng, élénk zöld dalt fakaszt,
az ámorakác pirkadat menten lábra kap.

Áldó napfényt kérek

Rongyos nagyvilágra,

Mysty Kata
Betegségben
 
Ne félj!
Gondolok veled!
Megyek, ha tehetem,
Fogom a kezed,
 
és kérem az eget...
Fordítsa felé tekinteted!
Vívhasd meg harcod,
nem vallhatsz kudarcot!
 
Galambszíveden
ha béke ül, nem fél!
A félelem gyáván menekül.
Erős légy!
 
Most a biztatás
több, mint máskor.
  S a veled-érzés bátorít,
csak a pozitív gyógyít,
 
Légy bizakodó!
Torzulást átrajzoló

Ha öröm ér, nevetünk.
Ha bánat ér, sírunk.
Mindörökké szeretünk:
ebből fakad kínunk.

Tévedünk,
hisz nem hibátlan senki.
Szenvedünk,
mert vágyunk azzá lenni.

Áldozunk,

Kitárul előtted száz dimenzió,
elrepült az idő - elforrt minden must,
amikor a lélek már nem visel húst,
ami maradt és van: intervízió.

Színeidre buggyansz - ismersz ezer fényt.
Nem vagy sem hontalan, sem viasz-sápadt,
- kontúrok mosódnak, ahol kiáradt
indigó - gyermekholt mossa kedvesét.

És félelem sötét öle is meghalt,
- átvizesülne még néha az arcod -
alkonyat nincsen, csak addig, míg kapkod

Ánizsillatú kacajod belém nyikordul.

Zöld derű, szélte-hossza szertelen.

Felhők csuhabőrben fáznak, sírni vágynak.

Zsanérkötődéssel réz-arany jókedv.

 Harmatos szerelem, mely ápol, s elillan...

Kalandor szeánsz, benne rejlő nyugalom.

Víg borozgatások, csitri-izgalomban.

Szívcseppek mézzel, könnyel,

Ecsetvonásokba halványult szívverések

Szélborzolt utak-nyomot hagyottan.

Csendes révedésben vaslakodalom.

Évgyűrűkbe zártan, utolsó útnak oltalom.

(Az érmihályfalvi öregharag legendája)

Harang kondult jajjal fent a fatoronyban,
amikor egy napon a pap félreverte,
látta, már a házak nádfedele lobban,
menekül a jó nép, futva széled szerte.

Százkilencedik rész

 Láttuk, hogy az emberiség csak igen nehezen tudja megfogalmazni, mit is jelent az emberi fejlődés.

Ha bukottként tévelygek utamon,

te legyél enyhítő körülményem;

s képzeletem állandó vendége,

akit szerelmes emlékként  őrzök.

Ha vihar közelít a szirteken,

leszel-e lelket burkoló sálam?

Megkövült szívem falát bontod-e?

Akaratom makacsát oldod-e?  

Mi ketten úgy találkoztunk,
a vén Föld meg se rengett,
lazán tovább kerengett,
szokott útjára mozdult,

nem jajdult angyal az égben,
s a felhők sem üzenték,
„oltsátok a tüzet, még
nem tiétek az Éden”,

de mégis, mégis, akkortájt
vizek fakadtak, lavinák,
és cunamik sepertek,

hisz érezték a vad erőt,
ősit, taszító-emelőt:
hogy mennyire szeretlek.

Újév a régi hazában,

Fogadkozások, hitek,

Vidulni vágyom virágos rétre,
felhőbe foszló szirtek tövébe,
nem foglalkozni tilalom-fallal,
vidulni vágyom éjjel és nappal.

Örülni rózsa, akác szinének,
tengermorajnak, zúgónak, érnek,
ívnek és szívnek, dalnak örülni,
meggyfa leveles karjára ülni,

Távol az ostoba világ minden zajától

kizökkent idő szurok-sötétjében,

szeplőben fogantatás.  Pallót varázsló

lélek. Asszony, pendely-fehérben ébren.

Szellőtakaró vállán, sírva karikázó,

világpárlatú kémény, virágszáj-tátika  élmény.

Illatos aranymozsárban dohogó len paripák…

Selyemhorzsolás a tenyeremen nyakszirtpihéd.

A hetedik bőröd, lehulló szalmafény-tincsek

árvalányhajad. Hogy repülnek! Csak repülnek…

 Tiszta-tó kráterben mélykék a szemed.

Örvénytengerbezuhanás, tudattévesztéssel.