Csorog a nap.
Zúg a harang. Talán valakit temetnek.
Moccanatlan minden árnyék.
Tompa a fény.
Enyhe a szél. Száradó ruhák remegnek.
Félig csupaszok a fák még.
Halott a kert.
Ezt a versemet 2005-ben írtam.
Amikor elolvastam Szilágyi Ferenc (Hubart) Koldusmonológ
című versét, eszembe jutott ez a vers...
Mysty Kata
Tényleg szerelem?
Bár tudnám mi ez, tényleg szerelem?
Merengve kérdem: mi történik velem.
Mint csillámló cseppek télen a havon ,
Úgy játszadoznak gondolatim, s hagyom.
Én is sejtem csupán, de hallgatok,
Hallgatni arany, s te is így gondolod?
A napsugár fénye csak alig halványlik,
a holdfény arca is sápadtan világít.
Tudjuk mi ezt titkolt vágyakba ölve,
Fáj és fojt belül a meg nem élt élet,
"Ha balgaság, ha tévedés, legyen "
Nem az én világom e mai világ,
nem tanultam a holnaptól félni,
máshogy ismerem a matematikát,
de most kell a dolgozatot megírni.
Adjatok nekem a mához egy puskát,
hogy el ne bukjam, talán megéri...
majd jól célzok, és megtanulom talán,
ezt a világot hogyan kell túlélni.
Színészek vagyunk,
játszunk egy egész életet.
Mikor már játszani nem tudunk,
kiírjuk magunkból az igaz verseket.
Mégis azt mondom,
játszani jó, játssz, amíg lehet,
amíg ott állunk fenn a színpadon,
addig te játszol, s nem az élet veled.
Ez a világ, jóemberek,
csak egy léggömb, fényes, kerek
buborékja szappanhabnak -
színes álmok szétpattannak!
Csillagos ég a kupola,
szélzene szól, mint fuvola.
Selyemfüves szép pamlagon
Januári csúf eső,
Bánatok csorognak,
H.Gábor Erzsébet
Te vagy
Új tavaszokban a rügyfakadás,
friss patakárban a vízcsobogás,
rózsakehelyben az illatanyag,
hajnali reggelek harmata vagy.
Nyár erejében a lánglobogás,
tűzparipák heve, lódobogás,
búzamezőkön a szőke kalász,
illat a réten - a tarka varázs.
Ősz idejében az őszibarack
dús aromája - az íze malaszt,
tél hidegében a szűz havazás,
vörhenye tűzben a rőzseparázs.
Szó melegében a lágy puhaság,
Mysty Kata
Halak vagyok
Halak vagyok ,
gondokban úszom,
horgászszívre vágyom,
nékem is van álmom!
Halak vagyok
csalit nem akarok,
horgászok barátaim,
víztükrén álmaim!
Mondd, aki zavaros
vízben halászgat,
vajon kinek árthat...
ha nem magának?
Úszhat árral szemben ,
csak vigyázzon...
Talán cápa várja,
s az nem barátja!
Szabadságra születtél,
de más lett a világ,
széthullott életed
kötés nélkül, rabság.
Hajad, lásd, már hófehér,
és bocsánat, hogy élsz,
tévútra tévedtél,
már semmit nem remélsz.
Úgy élsz, mint számkivetett,
fasor-vég a hazád,
vagyonod cipeled,
lesz még egy éjszakád?
Fellobban még szívedben
sok régi szép emlék,
egy utolsó lelegzet,
s a szabadság már tiéd...
XXXIV. Rész
Miért gondolom azt, hogy nem sokkal élhette túl a merényletet?
MystyKata
Versmatiné
Epigramma
színre lép,
térdre rogyva,
megkísért.
Ostorának
vége pattan
felröpül,
s az ég felel!
Dalban ritmus,
ropja tánc-ház!
Díszlet rejti
"Kedves" álmát.
Síppal-dobbal
kísérgeti,
plakátján meg
dobra veri.
Lenge láng,
torz ideák,
Miért oly
tétovák?
- Szavalnak
elégiát,
s tetemre hívják
a melankóliát.
Szárnyaló
tercinák;
levegő-
Elállt a szél és csendre int az este.
Hallgassuk együtt! Jöjj hát kedvesem!
Leülünk szépen, lassan elmerengve;
Kezeidet a kezembe veszem.
Emlékszel? Régen, holdvilágos estén,
ugyanígy ültünk, álmos ég alatt.
Én szemeidbe, te magasra néztél;
de én is megláttam a csillagokat.
Gyere hát édes, csak még egyszer újra!
Hisz énnekem semmi más nem maradt.
Üljünk le szótlan, új reményre gyúlva!
Csak mi ketten… A csillagok alatt…
H.Gábor Erzsébet
Ahol a könnyek gyöngye gyűl
Ahol a könnyek gyöngye gyűl,
ott lakom én most legbelül,
ahol a szó már mit sem ér,
ahol csak halvány hit remél.
Ott vagyok én most egymagam,
ahol a búnak súlya van,
s amerre sápadt fény terel,
s ahová nem jössz mégsem el.
Keretbe teszem e képet -
szélben hajlik a nád,
ahogy a természet ébred,
nap ontja lágy sugarát.
Rezzent a víz tükörképet,
széttör sok parti fát,
nézem az égszínű kéket,
száz madár mondja dalát.
Nyár festett zöldet és kéket,
arany búzakalászt,
lángoló pipacsmezőket,
vízcseppben kelt szivárványt.
Tóban csobbanó emlékek,
magasban gólyapár,
- magamnak keretbe tettem,
s dísziíti lelkem falát.
Túrtői holtág, 2013. 07. 12..
Kaptam valamit, mit eddig még sosem,
vágyat, ölelést, sok csodás titkot,
valami furcsa szál húz hozzád közel,
s a hamvadó tűz újból fellángolt.
Száz csillag rezgett éjtáncot felettünk,
oly közel volt, és nevetett a hold,
mi csak öleltünk és mindent feledtünk,
megszűnt a jelen, s tovatűnt a „volt”.
Kaptam tőled valamit, s most őrizem,
mint csillogó igazgyöngyöt tárlón,
cserébe magamból - mindent vétkezem,
életed többé soha ne fájjon.
Örök ifjak álmot szőnek,
és a vágy nem hagy alább,
a vén madárijesztőnek
megtetszett egy szalmabáb.
Bár játszotta még a menőt,
H.Gábor Erzsébet
Már nem lesz több tavasz
Te balga, vén „lator”,
hiába rejted el,
a rózsa illatol,
a bűnös meglakol,
a néma nem felel.
Az este már hideg,
s te langyért kuncsorogsz,
az ágyad oly rideg,
de éltet még hited,
s a nyálad is csorog.
A szomszéd zöldje kell,
s a szirmos, lágy virág,
a vérbő, friss eper,
a színe ingerel,
hát állj le vén „svihák”,
és érd be ennyivel!
Az igazságot úgyis tudom,
hazudj hát szépet nekem!
Hazudd, hogy lesz forró a nyár,
s engem is vár még szerelem.
Az igazság úgyis csak fáj.
Hazudd, mit nem mondott
senki még, hazudj álmot,
hogy szép legyen az éjszakám,
hazudd, hogy velem szép volt.
Az igazság úgyis csak fáj.
Hazudj jövőt és holnapot,
mondd, hogy szép lesz a reggel,
és én majd útnak indulok
feléd, színes reményekkel.
Az igazság úgyis csak fáj.
Hazudj, hazudj, hazudj!