H. Gábor Erzsébet
Egyetlen szó
Látod, elég egy röpke szó;
szavad zamatos, íze jó,
elég ha hallom, jóllakom -
te vagy a féltett holnapom.
Forrást fakasztasz, s ringva ott
egekre festek csillagot,
szárnyalok és te jössz velem,
te vagy a cél, a győzelem.
Tőled, elég egy drága szó,
hangod zöngéje lázt adó,
lobogva száll a képzelet,
tüzed táplál, ha éhezek’.
Látod, elég egy árva szó…
Pilinkél lágyan ránk a hó,
Tested méltó mása a legszebb földi lénynek,
S oly vékony, könnyű benned a lélek,
Hangodtól az ég is sírni óhajt,
Könnyezve száll, ha lenget égi sóhaj.
Karcsú nyakad, ha illetné ujjam,
fogni sem merem, nézlek lángra gyúltan,
ha testedhez simulnak értő kezek,
angyalok kórusai köréd sereglenek...
Szólhatsz szívet szakítva, léleknek vigaszt hozva,
vagy vad vágyakat egekbe ostorozva,
majd szelíden, csendben sírdogálsz halkan,
csak az hall, ki érzi lelked, szívében dal van...
Hiába festettem én tarka színeket,
de mára minden csak éjfekete lett.
Festett ecsetem tengert, azúrkéket,
fölötte elterülő eget égszínkéknek,
távoli hegyeken zöldellő erdőket,
a lebukó naptól bíborban – felhőket,
kék szarkalábakat arany búzakalászt,
Szemforgató idők, némaságba fulladtan.
Ripők, klónozott zsebi babák,
sápadt kötélnyelők, spárgabohócok.
Remete -lakában széttaposott,
lógónyelvű cúgos cipők orrolnak.
Hajas babákra ráfésült csepű-kócok
Üres szemeikben fénykanócok oldódnak…
Keress egy biztos pontot ember!
Jólétben sarjad a nevelt kender.
Mikroklímába zárva ébred a hamis tudat
Nyáltengerben taposnak előtted utat,
csapást mérve a fejlett ösztönrendszeredre...
Ma megcsókol az, ki holnap ölni szeretne.
Száztizedik rész
Még mindig ugyanott tartok: a költőnek a közönségével szembeni felelősségénél.
Mysty Kata
Úgy vártatok
Úgy vártatok, mint Messiásra,
én lehettem szíveteknek
legeslegszebb dobbanása.
Az első szó, az első lépés,
cirógató, becses érzés...
Játék-sikoly, még több mosoly,
boldogabb és szebb gyermekkor!
Gyerekszoba mesevár,
derültség és tündértánc!
Vidám perc egy fényképarc,
mézédes szeretetharc!
Meseéhség fénylőn-kék,
Táplálgat hisz eleség.
Szivárványt festő hegye,
meg is nő az ereje.
H.Gábor Erzsébet
Ébredés
„Szemhéja lassan felreped",
és újra él a Tűzmadár,
világok múltak ezredek,
hamvába hullva szenvedett,
előtte többé nincs határ.
Perzselve mindent, felrepül,
nyomában izzó láva ár,
szárnyaló vágya felhevül,
a Föld a Mennyel egyesül,
az égi párja várja már.
Együtt indulnak újra el,
elölről kezdve életük,
a két szerelmes útra kel,
az érzés bennük úrra lel -
kísérti őket végzetük.
Mysty Kata
Ott, ahol a szó elül
Elfeledett szerelem, valahol lenyugodva a porban.
Száll tova, messze a kép; élve temetve a mát.
Két szemedet csak a képzeletem fedi fel. Fala átkoz.
Dobban a szívtelen út, bontva a múlt fonalát.
Kondul a hajnali szürke, sivár köd;
Lomha a tétova égbolt,
Te nem tudod, hogy rabként éled sorsodat,
ahogy peregnek napok, hetek, évek,
akkor észre sem veszed a szürke ködfátyol alatt,
nem érzékeled, hogy hány tavasz után
hányszor volt nyár, s már csak az ősz maradt.
Egyszer csak azt látod, hogy megnőttek a fák,
Érezted már a tavasznak illatát,
madárdalt száz-színű zöldben,
téptél-e májusban lila orgonát,
futottál mezítláb záporesőben?
Meséld el, milyen most, érzed-e azt,
mit én akkor éreztem húszévesen,
mikor dobolt a zene a vár oldalában
Ment a vízhez. Sáron rózsája
éledt szelíd lába nyomára.
Amerre járt, kis portölcsérek
keveregtek – testben a lélek .
A Jordánnál már János várta,
rögeszmét ápolt dacos tudása.
Hite övezte – hegyormot várfok –
mert csak a szegény vár megváltót.
Földanya forró csontján hevert
s cserélt igét a Megkeresztelt.
Körötte száz más evett-ivott,
s még Jánossal is egyedül volt.
Szalmaének zizzenések szellőkézben
Pitypang-fehéren táncot járó tollbibék
Szelíd-éber, szálfanépek, szálfa-vénen.
Zúgnak éppen. szólnak nékem, úgy mesélnek…
"Színház az egész világ?"
A színdarab csak dráma:
tragédia és komédia.
Mind ugyanaz, mégis más!?
A színészek, - mi, az emberek;
álarcban szüntelen.
Meddig bírjuk még;
a "Játék" nem csupán játék!
"commédia dell arte,"
rögtönzött küzdelem;
nagy alakítás, közben - vallatás!
Színről színre igaz'ítás!
Az Élet színpadán sorban állunk,
főszerepre oly hiába várunk.
Díszlet a múlt nyűtt fátyla...
Rendezője a jelen,
a jövő mindig, a súgó!
(Versem első sorát H. Gábor Erzsébet Rímek ringatnak című verséből kölcsönöztem)
„Isten meggyújt egy csillagot”,
égi gyertya szent fénye ég,
kóbor vágyad ott andalog,
kezed fogják az angyalok,
Miattad szorít szívemnek tája,
nélküled kopár szerelmünk fája.
Álmomban most is szárnyalok veled,
s elhaló hangon suttogom neved.
Süket hajnalok csendjébe bújok,
legbelül mégis rezdülnek húrok.
Ha dallamokat gyengéden játszol,
lelkemről lehull a magányfátyol.
XXXIII. Rész
Mi lehetett a „B” terv?