Blogok

Kondul a hajnali szürke, sivár köd;

Lomha a tétova égbolt,

Te nem tudod, hogy rabként éled sorsodat,

ahogy peregnek napok, hetek, évek,

akkor észre sem veszed a szürke ködfátyol alatt,

nem érzékeled, hogy hány tavasz után

hányszor volt nyár, s már csak az ősz maradt.

Egyszer csak azt látod, hogy megnőttek a fák,

Érezted már a tavasznak illatát,

madárdalt száz-színű zöldben,

téptél-e májusban lila orgonát,

futottál mezítláb záporesőben?

Meséld el, milyen most, érzed-e azt,

mit én akkor éreztem húszévesen,

mikor dobolt a zene a vár oldalában

Ment a vízhez. Sáron rózsája
éledt szelíd lába nyomára.
Amerre járt, kis portölcsérek
keveregtek – testben a lélek .

A Jordánnál már János várta,
rögeszmét ápolt dacos tudása.
Hite övezte – hegyormot várfok –
mert csak a szegény vár megváltót.

Földanya forró csontján hevert
s cserélt igét a Megkeresztelt.
Körötte száz más evett-ivott,
s még Jánossal is egyedül volt.

Szalmaének zizzenések szellőkézben
Pitypang-fehéren táncot járó tollbibék
Szelíd-éber, szálfanépek, szálfa-vénen.
Zúgnak éppen. szólnak nékem, úgy mesélnek…
 

"Színház az egész világ?"
A színdarab csak dráma:
tragédia és komédia.
Mind ugyanaz, mégis más!?
A színészek, - mi, az emberek;
álarcban szüntelen.
 
Meddig bírjuk még;
a "Játék" nem csupán játék!
"commédia dell arte,"
rögtönzött küzdelem;
nagy alakítás, közben - vallatás!
Színről színre igaz'ítás!
 
Az Élet színpadán sorban állunk,
főszerepre oly hiába várunk.
Díszlet a múlt nyűtt fátyla...
Rendezője a jelen,
a jövő mindig, a súgó!

(Versem első sorát H. Gábor Erzsébet Rímek ringatnak című verséből kölcsönöztem)

„Isten meggyújt egy csillagot”,
égi gyertya szent fénye ég,
kóbor vágyad ott andalog,
kezed fogják az angyalok,

Miattad szorít szívemnek tája,

nélküled kopár szerelmünk fája.

Álmomban most is szárnyalok veled,

s elhaló hangon suttogom neved.

Süket hajnalok csendjébe bújok,

legbelül mégis rezdülnek húrok.

Ha dallamokat gyengéden játszol,

lelkemről lehull a magányfátyol.

XXXIII. Rész

 Mi lehetett a „B” terv? 

Majd ha a színek újra élnek,

mikor nem lesz fekete és fehér,

majd ha színére fordul a fonák,

és nem számít, hogy piros,

narancs, vagy kék a tér,

majd ha nem lesz áldozat és vér,

s nem lökik oda a koldúsnak:

- nesze, egy falat kenyér,

...és nem ébredsz arra,

holnap mit is egyél,

majd ha nem kell bankót adni

a becsületedért – majd akkor!

Majd akkor akarok itt élni én.

Megyek, mert mennem kell,

bár erőm már rég elhagyott,

csak megyek, mert e kor

rám ragasztott egy csillagot.

Hív a munka, elvisz a vonat,

hazámat egyszer még láthatom?

Nem tudhatom. De verseimben

Fetrenke
 
Fetrenke a szeretőm,
Adott nekem jegykendőt,
Úgyhogy mikor emleget,
Hapcizok is eleget.
 
Tudom én , a zsebkendő
hapcizásnál illendőbb!
De a papír elázhat,
a babám meg megfázhat.
 
Azért fázik meg szegény,
Mert egy nyimnyám "nagylegény!"
Gyakran mikor "elázik"
szomszéd lánnyal"tornászik!"
 
Főút menti limlom bárban,
múlatják az időt párban!
Ha a légyott véget ér,
Jegyesem hozzám (is) betér.
 
Olyan tág a pupillája ,

H.Gábor Erzsébet

Nehéz az éj

Nehéz az éj, a szél tarol,

a Hold csigázva fényt lehel.

A csöpp gyerekre ráhajol

az édesanyja, úgy dalol -

a kisfiának énekel;

ma nem cserélne senkivel.

Az álma messze elrepül,

de tudja, máma menni kell -

muszáj beérni ennyivel,

s viselni kéne emberül;

a gondviharba elmerül.

A gyermek arca rózsaszín.

Eret feszítve legbelül,

szorít a szív, ha szembesül,

s alázza méla, balga kín.

Sötét az éj, a tücsök még valahol zenél,

a félhold fényére táncot jár sok diófalevél.

A tornácon ülök itt, néha egy szemtelen

szúnyogot  agyonütök...bent már alszanak.

Csak én vagyok, meg a játszi gondolat,

itt nincsenek autók, lárma, emberhad.

Te vagy a tűz, én csak

vihartörte, száraz ág vagyok.

Gyere, adj magadból,

mielőtt végleg elkorhadok.

Adj egy kicsi szikrát,

lelkedből fakadt mondatot,

hadd lobogjak, hadd járjak

még egy utolsó keringőt,

Most újabb gyűrűt növeszt a spirál,

A fák egy ujjnyit vastagodnak újra,

A létünk szakadozó fonal,
hol tépi a Sors, hol csomózza,
de visszabontani orozva
nem engedi. Záró a vonal, 
- talphoz tapadó -  amin járat,
nincs letérés. Csak láthatatlan,
kényszer-pókfonalból szőtt katlan,
s zuhognak ránk csillanó szálak…

A hitünk kormányt vesztett hajó.
Dülöngél, inog, elsodorja
az áramlás, a szél-motolla;
a matróznép borissza tahó,
koncért tülekszik Júdás-csókkal…
Kapitányuk, a remény-írmag
magában ugyan mennyit bírhat
az ellene dolgozó sokkal?

Mysty Kata
Ötvenen 60-an 70-en túl

A jelen valós,
a múlt mese,
a jövő...
sorszám.

Az én ellenszegül,
a te kimerül,
az ő,
rajtad csak derül,
de a mi-re még
Fény terül,
s pont kerül.

Ötvenen túl
a póráz lazul,
a hang halkul,
a harag puhul,
a harc tovább dúl,
a gond válladra hull ,
s te állsz konokul.

Ötvenen túl
az igaz, még igazabb,
a hamis, még hamisabb,
minden tér végesebb,

Séta a ködben,

őszi esőben,

zizzen a nyárfa,

sírja dalát,

nyár fala zárva,

ősz-hideg várja,

lábam alatt már

reccsen az ág.

Gesztenye koppan,

jöjj, ide gyorsan,

gomba kalapját

nyújtja feléd.

Füstszagú este,

szárad a teste

nyár aranyának,

szürke az ég.

Integet akkor

csontkezű vackor,

földre teríti

ért aranyát,

séta az őszben,

sárga mezőben,

vérzik a csipke,

reszket  a táj.

Alámerültem. Lényem elcseréltem.
Falak fehéren. Élem feketében énem.
Ében szemed fénye.Szemérmesen
nézel...csodaforrásod érzem.
Rámzúdul, megéget.
Cseléded leszek, ha kéred.