Blogok

Ne add fel. Ha kilépsz,
helyedre más atomok
tolakodnak,
ellepve azt az űrt,
mit eddig kitöltöttél
önmagadnak.
Az atom (még ha gáz is),
nem megbocsátó, csak
nyomul előre,
hangulattalan massza,
magában láthatatlan lőre,
örök mozgás,
mely összekapcsolódni,
vagy taszítani akar. Nincs bocsánat,
szeretet, jóság, hűség – emberi
arcot ne higgy
vasnak, víznek, virágnak.
Saját törvénye van,
felfal, nyomod se hagyja,
ha elporladsz. Belőled

Őrzöm még emlékcserepeid
üvegszilánkos törött szerelem.
Lebegő urnavarázsban, magányban
összeborulva, tapasztott sárral
szívmelengetést szakajtónyit,
kosárral, ölelve cserepes ajkak

Öreg őszi napsugár,

Hőség-glédába nem áll.

——

Hűvös marad a világ,

Nyirkosak a  pocsolyák.

——-

Nehéz lábon áll az Ősz,

Karja zsibbadt, feje bősz.

—–

Öreg őszi napsugár

Csendes szél-mankóval jár.

—–

Reggelente sír a dér,

Fagy-alamizsnát remél.

——

Dülöngélnek rossz hitek,

Cseperedik a hideg.

———

Öreg őszi napsugár;

Szép emlék marad a Nyár.

—–

Jeget hoznak rút ködök,

De csak az Élet örök.

—–

Fonnyad hazugságözön ,

H.Gábor Erzsébet

Ki tudja?

Honnan is jöttünk, ki tudja?

S ki tudja meddig tart az út?

Mögöttünk lépked néma múlt,

s mi lesz a jövőnk, ki tudja?

Balga az ember, úgy bizony!

Eladunk mindent semmiért,

s ki tudja azt, hogy mit, miért -

s miért a könny, a gyűrt szirom?

Ki tudja, meddig tarthat ez?

Kapzsiság, bűnök, háború,

özvegyek, árvák, bú, ború.

S ki tudja meddig tart a kegy,

ki tudja, Isten mennyit ad,

Mysty Kata:  Az elvesztett 

Fogyhat,
eltűnhet néha"egy",
- kieshet, - na és?!
"Elveszett!"
Lesz új,
parttalanul!
Nem apad ki
a csapra vert!
S aki "bőven vett,
bőven avat! "
 

Legszebb évszak, de nem tavasz,
nem nyár, sem ősz, s nem tél havaz -
vagy perzsel tájat odakint,
gyönyört okoz bent, soha kínt!

Bármikor, bárhol ott lehet,
vele, velem, vagy pont veled,
kacérkodik, óvón figyel,
de érte folyton tenni kell.

Valahol itt van legbelül,
de trónusán nem ember ül;
megvenni pénzért nem lehet
az illatát, s azt a szelet

amely vihart sosem kavart,
s nem dúlt vizet, száraz avart.
Magamba szívom: oxigén,
vagy szent ima, mely szól igén.

Sebre ad enyhet, lelki írt,

Csókák, szürke kabátos öreg rókák
"osztyák"-tyák-tyák az észt, ha az erdőt-mezőt
vígan ostromozzák. Fekete sereg... Víz is lepereg
sűrű tollatokról, nem féltek az éhes ordasoktól.

Százkettedik rész

A lírai érték mindig egyedi, és mindig megismételhetetlen. A maga módján mindig közösséget teremt, közösséget egyesít, mélyen bennünk élő tartalmakat önt szavakba, visszhangot kelt bennünk, és mindig felvillantja előttünk egy pillanatra a bennünk rejtőző végtelent, az isteni szikrát. A lírai érték talapzata az erkölcs, kisugárzása a szépség, de nem valamely elvont filozófiai, hanem a konkrétságában is megfoghatatlan, de mindannyiunk számára érzelmileg átélhető szépség. A líra a szépséget nem alkalmazza, vagy utánozza, hanem teremti.

Nem csábít porcelán-ringatásod.
Összetört, suta árnyékod vagyok.
Végtelen sírás, s te pontban állsz ott,
ahol sóhajod még bennem vacog.

Nem jött el a leány, üres lett az utca.
Vak házak ablakát fakasztotta búba.
Csendesen sírdogál hívó ölelésem,
derekadra vágyik minden érintésem.
 
Némaságba estek az összes madarak,

Mysty Kata
Éveim leperegtek
 
Lantom lassan leteszem,
már keveset bír el kezem.
Elfáradtam, pihenek.
Ettől "mégúgy" szenvedek.
Dalokból vigaszt veszek;
könnyű álmom énekem.
Éveim leperegtek,
s mindjobban megérleltek;
a sokszor napfényben-keltek.
A rosszakról hallgatok,
ára nagy lett, nem titok.
Édesből is, keservből is
kellőképp haraptam.
Az élet habos oldalán
engem nem láthattak.
Haszonlesők, kenyéradók
"feketelevesét" nyeltem,

Barátságos őszi estén,

Hosszú nap után,

Elcsitul a nosztalgia

A vén körtefán.

——

Éj terül a novemberre,

Mint egy nagykabát,

A Hold is magára húzza

Felhőpaplanát.

—–

Emlék-csillagfények égnek

Távol korokon,

A vén Idő körülvesz, mint

Rozzant hegyorom.

—-

Hever a Göncölszekér, mint

Régi, rossz kanál,

Nemlét-nyugalommal házal

Kint a vén halál.

—-

A Meghitt fájdalmon mereng

Az új homlokredő,

Békét köt a fantázia,

Meg a múló idő.

H.Gábor Erzsébet

Smaragd szemed

Smaragd szemed, te szörnyeteg,

reám szegezted már megint -

hogyan bírom ki, mondd e kínt,

hogy küzdök újra meg veled?

Szuronyhegyed ma felhasít,

cibálja, tépi szívemet,

zokogok, mint egy kisgyerek,

szenvedni újra megtanít.

Kétkedést ültet énbelém,

harcolni hív az értelem,

karmolva küzd az érzelem,

húsomba váj e „rémregény”.

Képzelet szülte, semmi más,

- Megbocsásson, hölgyem, ön tán azt hiszi,
hogyha megaláz, a pálmát elviszi?

A dombtetőn állva eggyé váltam a széllel, ahogy a hajtincseimbe belekapott, és megcsiklandozta az orrom, ahogy beszökött a ruhám résein, és borzolta a bőröm, rendkívüli érzés töltött el, ha pedig kissé messzebb néztem, az elterülő hatalmas víztükörre, a tenger és a föld összeért, mintha a világ másból sem állna. A levegőben keveredett a buja fű, moha, és a tenger illata, az ember sehol nem érezhette magát annyira szabadnak, mint az én dombomon.

Csak néztem, ahogy rohannak a felhők.
Furcsa, torz figurákat véltem kivenni alakukból:
Egyszemű bárányt, kecskefejű lovat,
vagy inkább volt az varázslatos egyszarvú?
Majd széjjelszakadva könnyű táncba kezdtek.

A DNS-emben vagy,
keringsz bennem,
így fodrozódik vérem,
vagy nyugalomban hagy,
nagyapa,
ujjaid alatt
eltűntek az évek.
Véredet lét-hordozom;
fut lágered,
hadifogolyfélszed,
érzéseid klónozom,
nagyapa,
ujjaim alatt
morzsolgatlak téged.
Rég felhőképű lettél,
Isten mennyben hagyott,
- szól kerubének -
emberöltőm elvetél,
nagyapa,
tenyeremet
emelem az égnek.